Kérdések és válaszok

Lajos egy nagyon jó arc. Sosem hülyült meg, nem voltak sztárallürjei, mindig meg lehetett szólítani az utcán is, normális maradt. Pontosan emlékszik a részletekre is, jó interjúalany. A május 14-i pesti körcsarnokos nagy Bikinikoncert előtt beszélgettem vele.

BCS: Lajos hogy volt az amikor váltott a Rolls Rolls Frakcióra és ezzel együtt az őszinte kőkemény rockról az újhullámosabb stílusra? Mikor volt ez pontosan?

D. Nagy: 1980 karácsonya után a Trunkos felhívott, hogy írt 4-5 új számot, és hallgassam meg őket. Meghallgattuk, tetszett, de annyira másak voltak, mint amit addig csináltunk, hogy átírtuk az egész repertoárt és 1981 tavaszán már ezt a programot játszottuk.

BCS: Hogyan íródtak ezek a dalok?

D. Nagy: Például a Mérgeskígyót emlékszem mikor előadta a Trunkos épp mentünk egy Daciával vidékre koncertre és a lábával döngölte a ritmust, miközben keményen dúdolta a fődallamot és olyan erővel adta elő, hogy a régi rohadó Dacia alja beszakadt a lába alatt, utána be kellett foltozni. Vagy emlékszem mikor épp az Ifiparkban ültünk és a Bérház témájáról beszélgettünk, beült a Trunkos, és teljesen átalakítottuk a dalt.

BCS: Trunkos írta a dalokat? Ő mikor lépett be? Azért kérdem tőled, mert őt hiába faggatom, nem emlékszik pontosan semmire.

D. Nagy: Úgy emlékszem a dalok nagy részét, szinte az összest ő írta. Egyébként 1979 márciusában lépett be.

BCS: A Budapest felett az égbolt felhőtlent is többféleképp játszottátok az idők során. Miért nem került fel arra a lemezre, amit arról a 82-es csepeli koncertről kiadtatok?

D. Nagy: Azzal a lemezzel az Ottó Tivadar meg a Trunkos nagyon sokat dolgoztak. Heteket bíbelődtek a masteringgel, kézzel rajzolgatták a hanghullámokat a számítógépen, de a szalagról nem minden került fel, csak ami teljesen kijavítható volt. Itt úgy emlékszem kazettafordítás volt, azért hagytuk le.

BCS: Jól is szól ez az album. Épp most mesélte András, hogy megcsináltatta ezt a lemezt pár példányban igazi vinyl-lemezre Dorogon pár éve. Mesélj arról, hogy mennyire voltatok ellenzékiek, mennyire figyelt meg titeket az akkori rendszer. Most jelent meg Szőnyei új könyve és abban a Feró mellett szinte csak ti vagytok a legnagyobb "sztárok" ilyen tekintetben.

D. Nagy: Sokan figyeltek meg, mi is figyeltük őket. Próbáltuk kiszűrni, hogy kik lehetnek, nem volt nehéz beazonosítani őket. Láttuk kik szállnak ki koncert előtt AH-val kezdődő rendzsámú kocsiból. Az biztos, hogy sokan voltak, és sokan azóta sem lepleződtek le. De nézd nemrég a TV-be hívtak egy műsorba és azt forszírozták, hogy mi féltünk e abban az időben.

BCS: Gondolom ha féltetek volna, nem csináljátok azokat a dolgokat, amit megengedtetek magatoknak a színpadon.

D. Nagy: Így van. Például emlékszem mikor a Trunkost letiltották a színpadról valani elszólásáért, nem léphetett fel, erre a színpad mellett játszott. Közben a színpadon egy ruhafogasra feltettük a kabátját meg a kalapját, jelezve hogy ott van.

BCS: Hogy emlékszel arra az időszakra, mikor a Ricse megszűnt 81-ben az akkori hajógyári koncert után, és veletek együtt játszottak Backing Group néven Miklóska nélkül?

D. Nagy: Igen, emlékszem, ez 81 végéig volt, nem volt engedélyük, és így velünk tudtak játszani, de nem volt sok koncert.

BCS: Voltatok előzenekara is a Ricsének ezen időszak előtt.

D. Nagy: Igen, volt jópár ilyen koncert, például Budapest körül nem is tudom hol.

BCS: Bag? Dunaharaszti? Akkor már nem enegdték be őket a városba, csak kültelkeken lehetett koncert.

D. Nagy: Bagon biztos.

BCS: Meddig léteztetek mint Rolls Frakció?

D. Nagy: 84 elején fölvehettük az albumot, de dobozba került, és majd csak 85-ben jelenhetett meg. Én kimentem közben Angliába egy jó időre. Mikor visszajöttem épp sétáltam a körúton, mikor elhaladt kocsival előttem a Németh Lojzi, visszatolatott és megkérdezte, hogy nem akarok-e a Bikiniben énekelni. De - mondtam. Csak annyit kötöttem ki, hogy csináljunk új repertoárt, a Ferós dalokat nem akartam énekelni, hiteltelen lett volna. Úgyhogy 85 tavaszán-nyarán megírtuk az új dalokat, és azzal kezdtünk koncertezni.

BCS: És még mentek az átírt Rolls dalok is, meg néhány feldolgozás, de ez már egy másik történet.

D. Nagy Lajos - Trunkos András

Bálint Csaba

A Beatrice három éve halott - 1984

Az együttes tagjai szétszóródtak: Nagy Feró sok huzavona és kudarc után megalakította a Bikinit. Ennek már két nagylemeze is megjelent; a Beatrice után pedig nem maradt semmi, se lemez, se film, se könyv, se poszter. Csak a legenda és a mítosz. Nagy Feró pedig, aki valaha a "Nemzet Csótánya" megkülönböztetô feliratot viselte az ingén, néhány centisre nyírott hajjal, Laborcot énekli az István, a királyban. Profi zenész. Amit tud és csinál, abból csillagos ötös, de a szenvedély, a láz hamuvá égett. Már képes fegyelmezni magát a sajtóval szemben, sôt kifejezetten segítôkész:

-- Na mire vagy kíváncsi?

-- Mondj valamit a gyermekkorodról.

-- Szüleim székely menekültek voltak, a háborúban keveredtek Magyarországra. A gyermekkorom szép volt és családias. Nagyon szegények voltunk, Kôbányán laktunk, raktárból alakított szükséglakásban. Többek között nekem ezért felel meg kiválóan az összkomfortos Békásmegyer, ahová az anyám fogadott be.

-- Mikor találkoztál elôször "a" zenével?

-- Kisebb koromból két dologra emlékszem: az egyik egy búcsú, ahol teli torokból énekeltek valami gyönyöru egyházi éneket, a másik pedig a Szulikó volt, Sztálin kedvenc dala. Meghatóan szépnek találtam. Aztán 64 táján jött a Rolling Stones és elsepert mindent. A Beatleseket is, akik olyan édesek voltak. Hallgattuk a Teenager partyt és fonetikusan leutánoztuk a nótákat. Elsô zenekarom is a Rolling tiszteletére alakult, Richmond's heads volt a neve.

-- Tanultál valamilyen hangszeren?

-- Nem, de nagyjából egy csomó hangszeren játszom. Ha akarok, nagyon jól tudok gitározni, a múltkor pedig Bartókot zongoráztam, szintén kitunôen. Elsô komolyabb zenekarom a Zárvatermôk volt. A rákoskerti muvházban játszottunk, hol szerelembôl, hol meg negyven forintért. Közben leérettségiztem és beiratkoztam elektromuszerész tanulónak. Zenéltem, vele párhuzamosan nôtt a hajam és a kritikusi alapállásom. Velem szemben a felnôttek világa, akik egyre idegesebben reagáltak a zenélésre, a különállásra, a másságra. Életem sorsfordító eseménye volt, hogy egy rendôr elkapott az Árpád-hídon, se szó, se beszéd, bevitt egy borbélyhoz és lenyíratta a hajamat. Sírtam a tehetetlenségtôl és a megaláztatástól. Egy életre dafke lettem. Úgy éreztem, alapvetôen a szabadságomat gyalázták meg. Kezdtem tanulni az életet, de hol volt ez még attól.

-- Kis híján üzemmérnök lettél.

-- Igen. Bár elégségesre érettségiztem, amit igazságtalannak tartottam, mégis elsô nekifutásra felvettek a Kandó fôiskola nappali tagozatára. Soha nem tudtam beilleszkedni az ottani fiúk közé -- nem érdekeltek a jegyek, nem érdekelt, hogy "vezetô" leszek. Aztán egy epizód megpecsételte a sorsomat: találkoztam egy osztálytársammal, aki lakatos lett az Északi Jármujavítóban. -- Én meg mérnök leszek -- düllesztettem ki a mellemet. Késôbb sokáig elemeztem annak a rossz érzésnek az okát, ami utólag elfogott. Ki vagyok én, mi vagyok én, hogy ilyen hangon beszélek? Mi lesz belôlem, ha a fizikai munka puszta emlegetése is ellenszenvet vált ki belôlem? Megvontam a bizalmat a fôiskolától, és amikor egy utóvizsga adminisztratív engedélyeit kergettem, hirtelen rádöbbentem, hogy semmi keresnivalóm a Kandóban. Egy félévem volt még a diplomáig.

-- Mit szóltak a szüleid?

-- Szegényeknek tragédia volt. Annál inkább, mert újra zenélni kezdtem. Közben voltam muszerész, sörszállító segédmunkás, rakodó. Megmutattam magamnak, hogy bármilyen munkát kifogástalan színvonalon el tudok végezni. Aztán csatlakoztam az ôs-Beatricéhez, ami akkor nôi zenekar volt. Csuka Mónika volt a gitáros, késôbbi feleségem. Zeneileg, akkor úgy éreztem, elég erôsek voltunk, jelentkeztünk ORI- vizsgára. Hu, nagyon készültünk, komoly erôpróba lesz ez! Kirúgtak bennünket két perc alatt. A nálunk jóval gyengébb Próféta azonban megkapta az engedélyt. Erre feloszlottunk, engem megkerestek Prófétáék, legyek náluk zenekarvezetô. Mondom, nincs vizsgám. Ugyan! Bevittek az ORI-ba, elmesélték, milyen tehetséges, okos fiú vagyok, két perc múlva a zsebemben volt a papír. Nesze! Kaptam megint egy jó leckét. A Próféta nevet változtatott, újra Beatrice lettünk: laza Yardbirds, Deep Purple, Black Sabbath volt a repertoárunk. Élni kellett, megszületett a lányom. Beeveztünk a diszkóba, megírtam a "Gyere, kislány, gyere" címu diszkónótát, az 1977-es Tessék választani-ban eljátszottuk. Meg is hívtak bennünket az NDK-ba háromszor, anélkül hogy a kutya is menedzselt volna. Jött a táncdalfesztivál, ahol egy nótánkat sem fogadták el, de kísérhettük a fellépô énekeseket. A táncdalfesztivál maga is undorító, mert elôre meg van minden rendezve, sôt a helyezés is eldöntött tény. De ez mind nem ért fel az én rossz érzéseimmel. Éreztem, hogy nem sokáig bírom. Megalázkodom, hajlongok, a derekam már földig ér, kiszolgálok másokat, mosolygok, mint egy lakáj, miközben százszor több a mondanivalóm, mint ezeknek a pojácáknak. Otthon a fiókban tartom, mert senki nem kíváncsi rá!

-- Robbantottál?

-- Újra feloszlott a zenekar. Mónikával is szétváltak az útjaink. Ô biztonságra, kényelemre, pénzre vágyott. Én már nem. Nekem egészen más céljaim voltak. Új zenekart szerveztem. Persze én meg nekik hazudtam. Azt mondtam, hogy eszméletlen rock zenét fogunk játszani, és dôlni fog hozzánk a pénz. Azt nem mondhattam, hogy egykoncertes, kényszerpályán mozgó, kiátkozott banda leszünk. A felállás: Donászy Tibi, Lugossy László, Miklóska Lajos és Nagy Feró. A kezembe akadt egy AC/DC-kazetta. Elôbb csak belehallgattam, aztán kibuktam tôle. Mondom Miklóskának, ilyet te is tudsz írni. Miklóska különben zseni. Júdási alkat, aki egész életében Júdás szerepére készült: a Korongban el is énekelte, a Jézus Krisztus Szupersztárban. A hetvenes évek elején le is parancsolták a színpadról mint klerikális jelenséget; Miklóska ebbe belerokkant, most meg a Jézus Krisztus folyik a csapból. Miért volt erre szükség? Szóval megszületett a Jerikó, a Motorizált nemzedék. Egyszer játszunk a Budai Ifjúsági Parkban, látom, bejön húsz szakadt gyerek és lekönyököl a színpad elé. Mondom Miklóskának: "Ha ezek bejönnek ezren, akkor ez lesz a mi közönségünk." Akkor a hivatalos tinizenekar a Piramis volt. A többi szerep is le volt osztva: a diszkó a Neotoné, a tartalék a P. Mobil, a kôkemény ellenzék az Edda. A Beatricével nem számolt senki. Felvettük a bôrnadrágot és a biztosítótut, belátom, agresszív hatást keltettünk, de az igazság az, hogy én mindig bôrös voltam, csak néha rámhúzták a flitteres mezt. Már legalább 500-600 fôs stabil nézôgárdánk volt. A szakadtak mellett az avantgard értelmiség jött hozzánk szívesen. A Beatrice tudott valamit: a munkásgyerekeknek, a gimnazistáknak és az értelmiségieknek is úgy mondta a magáét, hogy mindannyian értették. Mint József Attilát. Természetesen ezt idézôjelben, mert nekem ô a király. Bizony, ezt nem írták a javunkra. Nem igaz, hogy manipuláltuk a közönséget, nem biztattuk ôket arra, hogy vegyék át a hatalmat, de arra sem, hogy ne dolgozzanak. Mi a saját számkivetettségünket és rossz érzésünket kiáltottuk világgá. Itt leltünk rokonságra a szakadtakkal, akik szintén a társadalom perifériájára szorultak. Kezdettôl fogva tudtuk, hogy a baj nem az országban, hanem a világban keresendô. Tükröt tartottunk a gyerekek elé: "Ilyenek vagytok-vagyunk mindannyian." A társadalom természetesen nem veszi szívesen, ha valaki nem fogadja el az általa készen kínált értékeket. Pláne ha a pofájába vágják, hogy az értékekkel is baj van. Máris kész az ítélet: agresszív, fasiszta banda. Megkaptuk. A Hobó, a P. Mobil is.

-- Mit gondolsz, miért?

-- Képzelj el egy hatalmas tömeget, ahol te idegen vagy, betévedt. Kiáll egy sztár a tömeg elé és elkiáltja magát, hogy "bakfitty!" Mire a tömeg ájultan visszhangozza, hogy: "bakfitty!" Te meg nem vagy beavatva, nem értesz semmit. A Beatricénél is így volt. Leszóltam: "Lekopo-dzsáj!" Ennek a világon semmi értelme. A srácok visszaüvöltik, hogy: "Dzsáj!" Mire én: "Dzsáj?" Ôk: "Dzsáj!" Képzeld el azt, aki kívülrôl nézi; azt látja, hogy a tömeg és a manus nagyon jól megértik egymást, ô pedig megijed. Hiszen ez olyan, akár a Sieg Heil! Fasiszták! Kész!

-- Mi volt a ti ideológiátok?

-- Nem is tudom, mit mondjak erre. A Beatrice egész pályája vesszôfutás és kényszerpálya volt. Kezdôdött azzal, hogy ezt a tisztességesen dolgozó bandát a Rádió 168 órájában felelôs személyek felelôtlenül megrágalmazták. Kikiáltottak bennünket punkbandának, anélkül hogy tudták volna, mit csinálunk. Kértek tôlem egy interjút, amibôl egy büdös szó nem hangzott el, ellenben a riporter összevissza hazudozott, hogy összeláncoljuk magunkat a színpadon és a munka ellen bujtogatunk. Természetesen egy szó nem volt belôle igaz. Hogy mirôl énekeltünk? Az elôzô Beatrice csupa megalkuvás volt, mégsem mentünk semmire. Az újjáalakult banda úgy döntött, abszolút becsületes próbál lenni, nem fog egyetlen érdekcsoporthoz sem tartozni. Nem érdekelt bennünket a lemezcsinálás sem. Provokatívak voltak a nótáink? Hiszen valóban nem lehet egy fiatalnak ma lakáshoz jutni. Nekem magamnak sincs, ma sem. Ha elmégy dolgozni, akkor sem lehetsz okos. Akkor sem, ha okosabb vagy a fônöködnél, mert ô a fônököd. Amikor a béke mellett szeretnél tüntetni, nincs rád szükség, majd értesítenek, ha felvonulhatsz. És ha a szemináriumon azt mondod, nem lehet az, hogy a gazdasági válságot mi kacagva fogjuk átélni, akkor azt mondják, destruktív vagy, hagyj fel az okoskodással. Amikor meg itt a válság, akkor rájössz, hogy a szemináriumon vertek át. Az egész értékrendet rád akarják erôltetni, és ha kételyeid vannak a valódiságát illetôen, akkor megvan az ítélet: deviáns vagy! Merj önálló véleményt alkotni az iskolában. Merd azt mondani magyar órán egy versre, hogy ez tizenhét évesen nekem egy szar, sajnos, de a P. Mobil, az igen. Vagy merd unni a Bánk bánt kamaszként, azt csak felnôttként merheted kimondani, hogy hajmeresztôen unalmas és valószerutlen történet... Hát, ilyen nem lehet.

-- Kinek énekeltetek a szakadtakon kívül?

-- Rengeteg intézeti gyereket ismertünk meg, alkalmanként sokkal mélyebben és jobban, mint a nevelôjük vagy a gyámügy. Az agyilag szakadtak voltak a mi embereink. Akik másképpen gondolkodnak, de nem a Szabad Európa definíciója szerint. Olyanok, akik nem fogadtak el mindent elsô kézbôl, hanem kételkedtek és maguk akarták az igazságot megtapasztalni. A közönségünk másik fele jól szituált, konszolidált gimnazista polgárgyerek volt, egyetemisták, fiatal értelmiségiek. Együtt gondolkodtunk. Természetesen bármennyire is felvállaltuk a szakadtakat, a csöveseket, a megoldás kulcsa távolról sem a mi kezünkben volt. Nem tudtunk beleszólni abba, hogy egyes intézetekben gumibotokkal nevelik a gyerekeket, hogy bizonyos helyeken ne legyen buzi a nevelôk között, nem zárhattuk börtönbe azt az apát, aki megbecstelenítette a lányát, de azt a mostohát sem, aki rendszeresen ágyba viszi a mostohalányát. Nem tudtunk kiutat mutatni az intézetbôl kijövôknek, akik lakás és illúziók nélkül kezdik az életet. De legalább nem hazudtunk nekik. Elmondtuk, hogy a helyzet nem lesz jobb, csak tartósodik, esetleg rosszabbodik. Ezeknek a gyerekeknek a választása minimális: a családnak még az illúziója sem melegíti ôket, a lakás meg elérhetetlen álom. Manapság a szabadság minimális érzete enélkül pedig elérhetetlen: hogy legyen egy hely, egy kis szoba, ahol azt csinálhass, ami neked jólesik. Hol éljenek a fiatalok szexuális életet? Ami szerintem iszonyúan fontos lenne, hogy rendben menjen. Az utcán? A kapu alatt? A telefonfülkében? Végül is a felnôttek szeme elôtt zajlik, a reakciókat pedig ismerjük: "Állatok ezek. Lágerba kéne záratni ôket!" Eszükbe sem jut, hogy ezeknek a fiataloknak nincs más választásuk. Ha nem vállalják a mérhetetlen hajtást és a beosztást, amelyiknek a végállomásán nincs ám lakás, mert az árak egyre feljebb mennek, a pénz meg romlik, akkor választhatják a másik lehetôséget, ami igaziból nem lehetôség. A társadalmon kívüliséget. Ebben a társadalomban nem lehet éhen halni: a tanács adogat segélyeket, ezt-azt el lehet adni, lehet kéregetni, lejmolni. Valahol azt is rendkívüli figyelmeztetô jelzésnek vettem, hogy a hetvenes évek végén én, Nagy Feró példakép lehetek valakik számára. Sokat gondolkoztam ezen, és arra a következtetésre jutottam, hogy a családi élettel is komoly bajok vannak. Hogy a mai apák és anyák nem szeretik a gyerekeiket. A gyerekek nekünk mérhetetlen gyulölettel és megvetéssel beszéltek a szüleikrôl, de nem azért, mert nem kapnak elég pénzt, vagy nem elég divatos a ruhájuk. Ilyenkor jut mindig az eszembe, hogy milyen meghitt viszonyban vagyok az anyámmal.

-- Ezek a szülôk azt hangoztatják, hogy ti rontottátok meg a gyerekeiket.

-- Hogyne. Képzelj el egy embert, aki a negyvenes években kommunista lesz. Ez az ember építgette a szocialista társadalmat, benne a maga kis álmát, buliját. Egyszer csak jön egy ember, történetesen a saját gyereke, és azt mondja, hogy szarik az egészbe bele. Pedig neki már megvan a lakása, meg az infarktus is kerülgeti, mégis hajt, mint a bolond. A lakás persze háromszobás, de nem lehet benne csak papucsban közlekedni, a gyerek, ha nem muszáj, ne is lélegezzen benne hangosan, mert ez az életmu. És akkor az ember gyereke azt mondja: "Erre vagy olyan büszke? Meg erre az egészre?" És az a legdühítôbb, hogy belül az emberünk is érzi, hogy valami hézag van, mert a dolog nem úgy muködik, ahogy valaha megálmodta. Egyesek ekkora Mercedessel járnak, másoknak pedig komoly kenyérgondjaik vannak. Szóval az álomvilágra odaköptek. A Beatrice volt az a valami, amelyik szembesítette a polgárt a gyerekén keresztül önmagával, és kérdésessé tette az egész létét. Ezt nem lehetett elviselni, ezt a bandát meg kellett semmisíteni.

-- Szó, ami szó, még a külsôségekben is alaposan rájátszottatok a híretekre: biztosítótu és bôrnadrág, lábszárcsontok, vamp fogak, babos kendô a nyakban, Nagy Feró, a "Nemzet Csótánya", és az a bizonyos csirkedarálás. Daráltál csirkét?

-- Megfordítom a kérdést, és mi van, ha daráltam? Különben nem daráltam. Puttony volt az a HIT együttesbôl. Ô magát szerényen a Rock Királyának nevezte. Az emberek meg könnyen címkéznek. Ki van ott a színpadon? Ki most az ügyeletes rossz fiú? Á, biztosan a Nagy Feró az, attól kitelik. Így lett aztán ez a legenda. A csirkedarálás különben nagy ötlet... A babos kendô. Kérlek szépen, igen ártatlan dolog volt. Egy lila sálat hordtam a nyakamban, amit a barátnôm igen rondának talált, és adott helyette egy pöttyös kendôt. Három hét múlva az egész országban errôl ismerték egymást a Rice-rajongók. Volt abban valami nagyszeru, hogy vadidegen városban mentél az utcán, és szembejött veled egy babos kendô. Üdvözöltétek egymást és tudtátok, hogy összetartoztok... A pöttyös kendôt minden koncert elôtt ünnepélyesen felszenteltük. A Nemzet Csótánya pedig azért lettem, mert a Nemzet Csalogánya ugyebár már nem lehettem. Egyébként ellentétben más együttesekkel, soha nem használtuk ki a rajongó kis csajok felkínálkozásait.

-- Nagyon rossz sajtótok volt. A rajongóitokon kívül akadtak-e barátaitok?

-- Hogyne. Megismerkedtünk például a Fölöspéldány muvészeti csoport tagjaival. Személy szerint jó barátságot kötöttem Bernáth(y) A. Sándorral, Temesi Ferenc költôvel meg Szilágyi Ákossal. Az ô barátságuk azért volt fontos, mert ôk voltak a kontroll arra, hogy amit csinálunk, az jó. Hogy a dalaink üzenetet hordoznak és közvetítenek. Több nagy muhelyvitánk is volt a képzômuvészetrôl, illetve a költészetrôl. Abban az idôben talán Kôbányai János volt az egyetlen az újságírók közül, aki megértette a szándékainkat, és vette a fáradságot, hogy közénk jöjjön. Biztatást kaptunk tôle. Abba azonban soha nem mentünk bele, hogy bárkinek, akár a Fölöspéldánynak is a szócsöve legyünk. Az ellenzéki propagandától is jó távol tartottuk magunkat. Ügyeltünk rá, hogy a Beatrice bármerre száguldó szekerén a gyeplô minálunk legyen. A mi közönségünk szellemileg nem volt annyira erôs, hogy komoly aggodalom nélkül közvetítsünk nekik bizonyos szövegeket. Olyan ideológiával, melynek hatása kiszámíthatatlan lenne. A KISZ is nagyon szívesen felhasznált volna bennünket a maga céljaira, hiszen a fiatalokra gyakorolt befolyásunk nagyobb volt, mint az övék. Ebbe se mentünk bele. Végig független vállalkozás tudtunk maradni. Más kérdés, hogy ezért törvényszeruen elbuktunk.

-- Volt egy legendás gödi bulitok.

-- Igen. Meghirdettünk egy alsógödi bulit, egésznapos találkozóval a Duna-parton. Rengeteg gyerek jött el hozzánk. Hozták a rajzaikat, a verseiket, a novelláikat. Néha csak ámultam, micsoda jó írások vannak közöttük. A gyerekek meséltek, kérdeztek. Le lehetett modellálni a nyomorult kis sorsukat: intézet, szökés, intézet, munkahely, csövezés. Igenis volt szókészletük, voltak álmaik, és nagyon sokan voltak közülük tehetségesek. Kértem akkor a KISZ KB-t, adjunk ki egy "Babos"-könyvet. Vállaltam, hogy válogatom és megszerkesztem. Ez lett volna az elsô válogatás a szakadtak irodalmából. Nagyon kellett volna a srácoknak a biztatás. Aztán ez is elmaradt. Nyilván nem láttak benne pénzt. A gyerekek surun ragasztóztak a koncerten, a teremben nem lehetett levegôt kapni. Igyál inkább, pajtás, helyette -- ajánlottam kínomban. Természetesen ez sem a megváltás. De a ragasztó, mondták a srácok, olcsóbb, mint a pia. Hát én osztogattam a sörrevalót!

-- Azt a minôsítést is megkaptátok, hogy rendszerellenesek vagytok.

-- Hogyne! Meg nemzetellenesek! Kíváncsi vagyok, hogy az a tanácsi vezetô, aki ilyet állít, az melyik oldalon áll? Különben ez sem volt igaz. Nem voltunk rendszerellenesek, deviánsak, nem sértettünk meg senkit nemzeti érzéseiben. Ellenben akirôl kiderült, hogy hazug vagy alkalmatlan a posztján, azt a Beatrice "leváltotta". Szabályos levelet írtunk az illetônek és leváltottuk, például Erdôs Pétert; a Táskarádiót egyszer betiltottuk, de leváltottuk az egyik miniszterhelyettest is.

-- Mikor és hogyan oszlottatok fel?

-- A Beatricének éppen olyan fontos helye van a magyar rock történetében, mint az Illésnek vagy a Syriusnak. A hetvenes évek társadalmában vagyunk, ahol minden nagyon jól ki van találva. Még a szórakoztatásban is. Az öregeknek ott van a Korda, a tinédzsereknek a Piramis, az "ellenzékieknek" Hofi. Erre az elrendezett sakktáblára megérkezik egy mutáns, akire senki nem számít, és ez a Beatrice. Eleinte leírják, de aztán egyre több kellemetlenséget okoz. Nincs hely a táblán neki. Nem lehet tôle lépni, meg kell hát vásárolni. Kell neki ígérni nagylemezt, pénzt. És ekkor jön a nagy tévedés. A Beatrice nem akar nagylemezt, és nem tudnak neki akkora pénzt ígérni, hogy eladó legyen. A hatalom embere most már megijed, mert Nagy Feróék azt mondják neki: Huu! Hát nem nevetséges ez is? Erôszakkal betiltani nem lehet, mert akkor mártírt csinálnak belôle, és annál már okosabbak a módszerek. Ki kell hát fárasztani, ha már beolvasztani nem tudják! Így leszünk egykoncertes zenekar. Lemezünk nincs, fellépési lehetôségeink szukülnek, a szakszervezetet nem érdeklik a mi érdekeink. Volt olyan hónap, hogy 600 forintot kerestünk. Viszont rengeteget próbáltunk, ez tartotta a zenekarban a lelket. Mindig volt állásunk, mi Gidófalvyval takarítani jártunk, Miklóska borítékot címzett. Lassan a jó szerelésemet is eladogattam. Aztán a tatai KISZ-táborban a szakszervezetünk megbízottja kijelentette, hogy a Bizottság nem tartozik hozzánk. Akkor én nagyon kibuktam, mert éreztem, hogy a Beatrice nyakán ott a kés. Ha itt huzakodni kezdünk, hogy eddig muvészet, innen nem, akkor a Beatrice lesz a következô, akit elárulnak. Úgy is lett. Megbeszéltünk egy nagy hajógyári bulit, amibôl a Beatricét az utolsó percben kigolyózták. Én akkor, 1981. augusztus 22-én a Wahorn András kiállításán bejelentettem, hogy a Beatrice feloszlik. A közönségben egy kicsit csalódtam, azt hittem, minimum felgyújtják a színpadot, de csak Bródyt dobálták meg. A Beatrice legalább olyan becsületes dolog volt, mint az Illés. Nem hajtott lemezre, nem volt erkölcstelen, nem akart hatalmat. Négy becsületes ember voltunk, akik meg akartuk mutatni a világnak, hogy így is lehet. Nem lehetett!

-- És a Bikini?

-- A Bikini nem Beatrice. A Bikini a megélhetés. A Beatrice volt a nagy szerelem, amit minden balhé ellenére boldogan még egyszer végigcsinálnék.

-- De elmúlt az idô.

-- Így van. A rock szakmában nincs rám igazán szükség. Pályát váltok. Szeptembertôl a kecskeméti színházhoz megyek énekes színésznek. Szeretném egyszer úgy eljátszani a Hamlet nagymonológot, hogy az emberek fetrengjenek a röhögéstôl...

Seszták Ágnes

2005. szeptember 8., csütörtök

Nem a rockoperától lettem Deák Bill Gyula

A taxis nem fogad el tőle borravalót, a felszolgálónő azonnal odajön az asztalunkhoz és a szokásosnál kedvesebben veszi fel a rendelést. A kávéház vendégei megbámulják, itt-ott összesúgnak. Megismerik - pontosabban ma már megismerik -, holott húsz éve hevíti a blues mikrofonláza. S mégsem tudunk róla semmit. Csak annyit, hogy ő "a" Bill. A blueséneklés hazai legjobbja.

- Magánéleted meglehetősen homályban maradt, jóformán ismeretlen ismerősként tartunk számon. Ennyire zárkózott lennél? Vagy az újságírók feledkeztek el rólad?

- Nem nagyon szeretek nyilatkozni, s az újságírók sem jöttek egymás után. Nézd, nekem talán mindegy, mit írnak rólam, csak foglalkozzanak velem. A közönség dönti el, hogy jól csinálom-e vagy sem. Az se nagyon érdekel, a lemezemről mit írnak. Egyszerűen arról van szó, hogy a gyerekek úgyis elmondják, tetszik nekik vagy nem tetszik.

- Ha már a szólóalbumod említetted. Elterjedt, hogy az István, a király című rockopera annyira népszerűvé tett, hogy szinte illett csinálnod egy nagylemezt.

- Ezt én is visszahallottam, pedig már két éve szó volt róla. Úgy látszik, akkor még nem voltam érett és főleg elfogadott. Féltek, hogy csupán néhány száz kél el a lemezből. A Rossz vér nem blueslemez, bár igazán csak azt tudok énekelni. Bluesénekes vagyok. A gyerekek mégis megkérdezték, miért énekeltem rá azt a Presser-szerzeményt, mert szerintük nem illik oda. Én szeretem azt a csodálatos dalt és tisztelem Presser Picit. Egyébként is szándékosan csináltunk több rétegű lemezt. Hobó is elmondja a koncerteken, hogy mi nem csak az első öt sornak játszunk.

- A blues nem azok ajkán szólalt meg, akik tejben-vajban fürödtek. Te is arról énekelsz, hogy "sokat vertek / senki sem várt semmit tőlem". Abban, hogy a blues énekese lettél, vélhetően közrejátszottak személyes életmozzanatok is.

- Igen, így van. Aki nem szenvedett eleget, akibe nem rúgtak bele, az talán nem is tud bluest énekelni. De abban a nótában az is benne van, hogy "sosem sírtam". Pedig lett volna okom, mert nem estem bele a jóba. Tizenegy éves koromban orvosi műhiba következtében levágták az egyik lábamat. Szomorú voltam, öngyilkos akartam lenni. Tudod, nagyon szerettem focizni, s ha nem történik meg ez a tragédia, most bizonyára sportoló vagyok. Közben zenével is foglalkoztam, sokat énekeltem otthon. A szomszédban lakott egy cimbalmos, akinek a fia, Sárközi Pali lehozta a gitárját és a lépcsőházban zenélgettünk. Csináltunk egy kis zenekart is, és a divatos számokat másoltuk. 1968-ban megalakítottuk a Star zenekart, ORI-vizsgát tettünk és a Lloyd együttessel turnéztunk. Új arcok, új zene, roma beat - így hirdettek bennünket, mert cigány fiúkból állt a zenekar. Ezután csak hánykolódtam össze-vissza, énekeltem a Wanderers együttesben és sok más zenekarban.

- És miből éltél?

- Apám vasöntő volt, anyám a dohányelosztóban dolgozott, s nekem is munkát kellett vállalnom, hiszen négyen voltunk testvérek. A vasöntödében műlábbal toltam a talicskát, majd egy teherportán voltam mázsamester. Öt évig dolgoztam, s közben kaptam a rokkantsági nyugdíjat, ami ma is rendszeresen érkezik. A főszerepet azonban mindig a zene játszotta az életemben. A zenének köszönhetem többek között Orszáczky Jackie barátságát.

- Mit jelentett számodra a legendás Syrius legendás tagjának barátsága?

- Nagyon sokat köszönhetek neki. Kötődést, zenét, szakmai fejlődést. S a "Bill" nevet is tőle kaptam. Amikor először hallottam az Új Rákfogóban énekelni, azt mondtam, kész, abbahagyom, hogy lehet így énekelni? Mégis, később beszálltam a Syriusba énekelni, s ez tetszett Jackienek is. De játszottam együtt Szakcsi Lakatos Bélával, Kőszegi Imrével, Lakatos Bögöly Bélával, Babos Gyulával. S persze, Radics Bélával; ilyen gitáros egyénisége nem lesz már a magyar rockzenének. Szóval, nem akármilyen névsor, ugye? Orszáczky távozása egyébként emberileg is megviselt.

- De szerepét az életedben bizonyos értelemben átvette Földes László. Úgy tetszik, életedet meghatározó találkozások irányították, hiszen miután Földest megismerted, azonnal a Hobo Blues Band társulatához igazoltál.

- Az Energia nevű együttesben játszottam, amikor Póka Egon, aki szintén kőbányai gyerek volt, szólt, hogy menjek le vendégként a Hobóba énekelni. Akkoriban volt közös turnéjuk az Omegával, s én önálló énekesként felléptem velük. Ott maradtam. S majdhogynem alapítótag vagyok, két-három hónappal a megalakulásuk után kerültem hozzájuk.

- A koncerteken látva mintha elfeledkeznél a gyerekkori tragédiáról. El lehet ezt felejteni akár a fájdalmasan szomorú bluesok éneklése közben is?

- Ha arra vagy kíváncsi, zavar-e a színpadon, hogy mankóra kell támaszkodnom, azt válaszolom, nem. Kisebbségi érzésem sincs, bár többször visszahallottam, hogy nem vagyok színpadképes. Egyszer például behívták a tévébe Hobót, hogy csinálnak ugyan az együttesről felvételt, de én ne legyek ott. Hobó közölte, hogy nélkülem nem vállalja. Mindenesetre az idén készített velük egy önálló műsort a televízió. Nem foglalkoztat, hogy sztár vagyok-e vagy nem. Örömet szeretnék okozni a közönségünknek. És erőt adni a hozzám hasonló helyzetben lévőknek. Nem szabad elkeseredniük, sokféle területen eljuthatnak ugyanide. Én tíz évig hányódtam. Most bejött.

- Bejött a siker, a népszerűség, s mindezzel együtt a pénz is. Gondolod, hogy az István, a királyban játszott szereped segített fellobbantani a szunnyadó hírnevet?

- Már korábban is el akartam mondani, amikor Szörényiék rockoperáját először említetted; nem a rockopera csinált belőlem Deák Bill Gyulát ! Sokan hiszik ezt. Ezelőtt is Deák Bill Gyula voltam, hiszen nem linkre szóltak a Koltayék, hogy vállaljam Torda, a táltos szerepét. Fogalmam sem volt arról, hogy ekkora sikere lesz Leviék művének, hogy nekem is bejön majd minden. Azt persze nem tagadhatom le, hogy ennek köszönhetően már nem csak a fiatalok ismernek.

- Ez fontos számodra?

- Persze, jó, ha ismerik, megismerik az embert, s talán a lemezeinkre is többen lesznek kíváncsiak.

- Tegyük hozzá: külföldön is kíváncsiak rád.

- A hollandiai Jimi Hendrix Fan Clubba eljutott felvételeinket meghallgatta Hendrix egyik volt barátja, s nagyon tetszettek neki. Szeptemberben meghívta a zenekart az angliai Redfordba, ahol felléptünk a Jimi Hendrix emlékére rendezett fesztiválon.

- Mindent összevetve: sikerek a HBB-vel, önálló album, rockopera főszerep, külföldi meghívás - elégtétel mindez az élettől az elszenvedett tragédiáért?

- Tedd hozzá mindehhez azt is, hogy újra megházasodom, s feleségül veszek egy tündéri asszonyt. Csak ezzel együtt érzem a többinek az ízét, azt, hogy két éve a legboldogabb emberek közé tartozom.

Csontos Tibor, Ifjúsági Magazin 1984

2005. szeptember 7., szerda

Boszorkányos karszalagok, végigtáncolt nyarak

- Milyen szempontok alapján választod ki a fellépő ruhádat?
- Annyit ugrálok, hogy nekem elsődleges a kényelem. Ezért nem is nagyon jöhet szóba a szoknya, mert feszélyezi a mozgást, nem tudok benne olyan szabadon mozogni. Hogy éppen mit veszek fel aznap este, az leginkább a hangulatom függvénye, amúgy szeretem az extrémebb és a sportos darabokat. Egyébként nagyon sokat turkálok, főleg ebből válogatom össze a ruhatáramat.

- A többiekkel van némi egyeztetés a színpadi megjelenést illetően?
- Nem, hiszen mindenki azt vesz fel, amit akar. Viszont marha sokszor összepasszolunk színekben, és ilyenkor egymásra nézve jókat röhögünk, hogy "jéé, hát te is?" Volt például olyan külföldi koncert, ahol mindegyikünk pirosban vonult fel a színpadra. Ami viszont még ennél is hátborzongatóbb, az egy olyan jelenség, amit körülbelül egy éve figyeltem meg: anélkül hogy tudnám, szinte mindig ugyanolyan felsőt veszek fel, amilyen színű karszalagot kapok az adott fesztiválon vagy koncerten. Annyira durva ez a véletlenek összejátszása, hogy néha már szabályosan megijedek tőle. Húsz alkalomból talán egyszer-kétszer nem passzolt csak a kettő.

- Ha éppen nem színpadon állsz vagy stúdiózol, mivel töltöd szabad perceidet? Vannak olyan elfoglaltságaid, amikkel kicsit enyhíteni tudod az állandóan megfeszített munkatempót?
- A legjobb szó erre a tengek-lengek volna, de ennél persze jóval aktívabban töltöm el az időmet. Nagyjából rákészülök a hétvégékre: próbálok sokat sétálgatni, igyekszem rendszeressé tenni az úszást is. Szeretek kiállításokra és könyvesboltokba járni, díszítgetni a lakásomat, és persze a magánéletem ápolgatására is mindig szánok időt.

- Egy egész napos hajtás után mi az a lemez, ami bekerül otthon a lejátszódba? Kik azok az előadók, akik kitüntetett figyelmet kapnak tőled?
- Nekem egy klasszikus The Roots lemez ugyanolyan jól tud esni, mint mondjuk egy Zero 7 a chill-outok közül. Egyre több ilyen ambient-forma zenét hallgatok, de mindemellett érdekelnek a durva és kísérletezős hip-hopok, az Audioslave által képviselt rockzene, vagy akár a vadiúj kétlemezes Outkast. Vagy itt van az új Air, ami ugyan februárban jelenik csak meg, de már hallhattam az anyagot :-) Tulajdonképpen mindenevő vagyok, de a feszes tempó vagyok igazán én.

- Mi a véleményed a 2003-as év Magyarországának könnyűzenei felhozataláról? Szerinted milyen irányba tartanak a hazai trendek?
- Én például nagyon örülök, hogy megjelent Sena szólóalbuma. Baromira szimpatikus, hogy ebből az underground hip hop közegből kijön egy ilyen lemez, kíváncsivá is tett. Amúgy rengeteg friss zenekar jelent meg mostanában a színen, de úgy érzem, hogy még mindig nem kapnak elég teret és figyelmet. Viszont nagyon bízom abban, hogy az emberek egyre nyitottabbak lesznek, és egyre többet fogják akár a koncerteken való megmutatkozásukkal támogatni a zenei kultúrát.

- Te magad eljársz még partizni, ha időd engedi?
- Néha nagyon jó kitombolni magam, ez gyakran egyet jelent a fellépéssel, de már inkább a nyugalmat keresem. Én most ilyen "bújós" lettem, egyre többször vagyok otthon, nem érdekelnek már annyira a füstös partyhelyek. A nyarat amúgy is végigtáncoltam a West Balkánban :-)

- Most már az Anima is bekerült a VIVA rotációjába, hiszen rendszeresen játsszák a klippeket. Te hogyan éled ezt meg, mennyire tartasz attól, hogy ettől esetleg negatív irányba változik a zenekar presztízse?
- Én nagyon örülök, hogy nagy közönségeket mozgat meg az Aquanistan. Nem direkt szándék volt, az aktuális hangulatunkból adódtak ezek a szokásosnál populárisabb számok. Mi nem a mindenáron való közönséghódításra szakosodtunk, az alkotás öröméért zenélünk, hiszen ha mi jól érezzük magunkat, a koncertek is hitelesek maradnak. Azt sem tartok különösebben, hogy a klippünk olyan nagyon eltérne a megszokott Anima hangzástól.

- Eljutottatok már egy olyan szintre, ahol igények kielégítésén túl bátran belevághatnátok a merészebb ízlésformálásba is. Már megengedhetnétek magatoknak a zenei kísérletezgetést, de a kérdés, hogy megteszitek-e?
- Most, hogy az Aquanistan befogadhatóbb hangvételében úgymond "kiéltük" magunkat, újra kedvet kaptunk az alternatívabb és kísérletezősebb hangzáshoz. Akik azt gondolják, hogy a populáris vonalon haladunk tovább, most jól megkapják :-)

- Végezetül, mit üzensz a szombathelyi rajongóknak, a huszonhetedikei koncert kapcsán?
- Ne egyenek annyi szaloncukrot karácsonykor, hogy aztán ne tudjanak majd ott sokat mozogni!

a groteszk aranykora

2005. szeptember 6., kedd

egy gyorsabb szám több játszási lehetőséget kaphat a rádiókban

Egy tökéletes pillanat

2005. szeptember 5., hétfő

Ha Pestre költöztünk volna, nem éltük volna túl

Molnár Levente, gitáros (becenevén Cseresznye) és Fejes Tamás, az új dobos épp a dunakeszi stúdióban felügyeli az album második keverését, a krisztusi korba lépett - idén 33 éves - basszusgitáros-énekes pedig szülővárosában intézi dolgait (például épp a napokban köti be magához az internetet!). A város szélén, a Lovarda nevű helyi kultúrcentrumban ülünk le kávézni. Ez Lukács László első részletes interjúja az új album kapcsán, de - ahogy végigtekintjük a zenekar 12 éves történetét - egy csomó kényes témáról is most először beszél nyíltan.

KEZDETEK (A ZENE)

- Mikor jöttél rá, hogy neked rockzenésznek kell lenned?
- 12-13 éves korom körül fogtam először gitárt a kezembe. Általános iskola 7. osztálya körül volt az, hogy le tudtam fogni az első C-dúrt vagy G-t, vagy a Johnny B. Goode-ot, az első rock and roll-sémákat, és amikor ez sikerült, akkor meggyőződtem róla, hogy "igen, ez az, ami engem érdekel!" Egy dobozgitárral csináltam az első dolgokat, annál is inkább, mert az anyagilag nem volt annyira megerőltető, 560 forintba került az első dobozgitárom, amit itt vettem Debrecenben a Trial hangszerboltban - vagy játékbolt volt, nem is hangszerbolt! Egy bolgár gitár volt, Orfeusz típusú. Aztán nagyjából első gimis koromban fogtam elektromos gitárt a kezemben.

- Volt gimnáziumi zenekarod rögtön?

- Igen, volt egy srác, akivel általános iskolában elkezdtünk zenélni, tulajdonképpen együtt tanultuk az első akkordokat, és vele zenéltem, nem is tudom, hány éven keresztül - a Tankcsapda megalakulásakor még volt ez a zenekar! Párhuzamosan mentek zenekarok, s aztán később abból, ami a mi gimnáziumi zenekarunk volt - fogalmazzunk így -, abból alakult ki a Tomi Szomorú zenekar. Tomi, az énekes-gitáros volt az a srác, akivel együtt tanultam. Hatéves korunk óta ismerjük egymást, néhány nap különbséggel születtünk, elég egyivásúak vagyunk minden szempontból. Vele zenéltem, az első zenekarunk neve Vörös Kakas volt. Ez volt az első, amelyikkel a szüzességemet elveszítettem, mindenféle szempontból - koncertezés, más zenekarok számainak előszöri megtanulása, első saját számok összerakása -, és ezzel párhuzamosan zenéltem még a PG Csoportban is. Velük körülbelül négy évet zenéltem, '86-'90 között. Volt egy időszak, amikor a Tankcsapda, a Vörös Kakas és a PG Csoport is működött nálam. Ez egy igen rövid időszak volt, mert nagyon megterhelő volt számomra, és végül is ebben az időben kellett eldöntenem, hogy mi az, amit igazán akarok csinálni. Végül is a Vörös Kakas átalakult nélkülem Tomi Szomorúvá, ez így jó is volt szerintem, ők vitték tovább azt a zenei vonalat, amit a Kakassal csináltunk. A PG Csoport azóta is működik, nélkülem természetesen, de a Tomi Szomorú, az nagyjából egy-másfél éve leállt.

- Tankcsapda mikortól van?

- '89 februárjában szereltünk le Buzsik Gyurival, aki a zenekar alapító dobosa volt, és a Labi nevű fiúval, aki szintén a barátunk volt már évek óta, '89 tavaszán kezdtünk el egy pincében zajolgatni, de a zenekart igazán 1989. október 14-től jegyezzük. Az volt az első olyan koncert, ami Debrecenben volt, amit már Kémeri Peti szervezett, akivel akkor ismerkedtünk össze, és utána tíz éven át a menedzserünk volt. Aznap este az Aurórának voltunk az előzenekara, s az volt az első olyan koncert, amikor azt mondtuk, hogy "na, ha zenekarozunk, akkor mától kezdve nevezzük ezt Tankcsapdának".

- Az első gitározástól hogyan jutottál el addig a stílusig, amivel a Tankcsapda indult?

- A Vörös Kakas zenekar neve - ha valaki ismeri az ilyen rhythm and blues-meg rock and roll-zenéket, akkor könnyű rájönni, hogy - a Little Red Rooster című dalból fakadt, úgyhogy ez meghatározta a zenekar stílusát is. Blues-rock zenekar volt, sok Doorsot játszottunk, Jimi Hendrixet, Rolling Stonest, meg a Földes (Földes László, Hobo - a szerk.) is ott lebegett a fejünk felett képzeletben....

- A hard rock később jött?

- Az jóval később, 16-17 éves korom körül. Amikor először elmentem egy Motörhead-koncertre - '84-ben Debrecenben is volt egy -, nem értettük, hogy hogy nevezheti magát egy ilyen zenekar rock and roll-zenekarnak, mert akkor ilyen "ffrrrrrrrrrrrrrrr"-nak tűnt a dolog. A koncertről úgy mentünk hazafelé, hogy Tomi azt mondta, neki ez sok volt, én meg azt mondtam, hogy "áá, nem volt ez azért olyan rossz". Akkor találkoztam először ilyen jellegű zenekarral, ilyen jellegű zenével, ilyen hangos rock and roll - vagy nem tudom, minek nevezzem - dologgal, s végül is ez a koncert keltette fel igazán az érdeklődésemet.

- Mikor írtál először ilyen típusú dalokat?

- Már a Tankcsapdában, tehát 20-21 éves korom körül. Mikor leszereltem, akkor voltam kábé húszéves, s amikor utána elkezdtünk próbálgatni, akkor születtek az első ilyen jellegű számok.

- Korábban írtál már rock and rollokat meg bluesos dolgokat?

- Persze. Mondjuk a Kakasban elsősorban Tamás volt a zeneszerző-szövegíró, én inkább csak vokalista-basszusgitáros voltam, de azért ott is volt, hogy zenéket szerezgettem. De igazából a Tankcsapda volt az, ahol a zeneszerzői és szövegírói vénám "kiteljesedett".

KEZDETEK (A SZÖVEGEK)

- Szövegeket akkor írtál először komolyan?

- Érdekes, hogy most utólag, ha megnézem otthon a papírjaimat... Tudod, nem dobálom ki azokat, amikről azt gondolom, hogy később jók lehetnek valamire, éppen ezért megvan egy csomó 12-13-14-15 éves korom körül írt vers meg szövegkezdemény, amik zenéhez készültek. Elég egyszerűek, meg elég kezdetlegesek, végül is ilyen szinten lehet mondani, hogy már a Tankcsapda előtt is írtam szövegeket, de ami jegyezhető, aminek értelme lett, az a Tankcsapdával kezdődött.

- Melyik az első dal, amire így utólag már büszke vagy? Akár zeneileg, akár szövegileg.

- A legeslegelső dalok között is, amik Tankcsapda-számként születtek, van jó néhány olyan dal, amit a mai napig játszunk. Az, hogy "büszke vagyok rá", ilyen szinten nem igaz, ugyanis nem vagyok egy büszke típus.....

- Akkor olyan, amit ma is fel tudsz vállalni bármikor...

- A legeslegelső demón már voltak ilyen számok, például a Félre a tréfát vagy a Tetoválj ki, amiket a mai napig játszunk koncerteken, és a mai napig sem vesztettek a fényükből. Az is igaz, hogy elég egyszerű, primitív dalok, de ennek ellenére a mai 16 évesek ugyanúgy éneklik a koncerteken ezeket a 11-12 évvel ezelőtt írt számokat, mint az akkori 16 évesek. Ezek a dalok ilyen szinten időtállóak.

- És szövegíróként mikor jutottál el arra a szintre, amikor úgymond az első "nagykorú" dalodat csináltad? Ami már igazán nagyon jó szöveggel bírt, ami a később rád jellemző stílust először felmutatta?

- Én azt gondolom, hogy A legjobb méreg lemez, ami '92-ben jelent meg, és azon a címadó szám - az volt fordulópont a zenekar életében, a közönséggel és a népszerűséggel való viszonyban, meg az én szövegírói pályafutásomban is. Én nem szoktam egyébként ezen ilyen szinten gondolkozni, úgyhogy most hasból mondom a dolgokat. Ez a szám volt az - most lehet, hogy túl nagyképű dumát mondok -, ami lefektette "a Lukács-féle szövegírás" alapjait. De nyilván ez nem volt tudatos, nem úgy ültem le, hogy "na, most akkor írok egy olyan szöveget, hogy attól mindenki lepadlózik majd!" Olyannyira nem, hogy A legjobb méregnek a szövegét nem is úgy írtam, mint egy rockzenei szöveget, hanem valahol találtam kazettára felvéve egy rap dobalapot, és betettem egyszer otthon... Akkor megvolt már négy sorom - "a kurvám, aki sohase nedves, de hozzám mindig kedves" meg ilyenek -, valahogy elkezdtem rá mondogatni, és annyira megtetszett a lüktetése, hogy adta a szöveg magát, jött-jött, először ez a versszak, aztán az a versszak, aztán kitaláltam azt, hogy "az élet a legjobb méreg", és hogy azt milyen jól lehet skandálni erre a ritmikára. Amikor ez a szöveg elkészült, akkor még nem volt meg hozzá a zene, az akkordozás, de nyilvánvaló volt számomra, hogy egy ilyen rapet nem lehet elénekelnie '92-ben egy punkzenekarnak, mert ez teljesen stílusidegen, meg különben sem vagyok egy rapper típus. Akkor egy gitáron nézegettem hozzá tök egyszerű akkordokat, A-C-G, tehát a legprimitívebb akkordokat, és annyira passzolt egymáshoz, hogy nem nagyon kellett rajta gondolkozni sem.

- A rap tehát megtermékenyített téged, még ha nem is tudtad egy az egyben bevinni a saját zenei világodba?

- Ez a mai napig így van egyébként. A Bárány című szám, ami a Connektoron van, vagy a mostani lemezen az Akinek látsz - ezek jóllehet kemény gitárokkal megtámogatott húzós groove-okra épülő szövegek, meg szövegmondások, de azt gondolom, hogy ezeket fel lehet fogni rapzeneként is, nyilván a Tankcsapda stílushatárain belül vett rapzeneként.

- Pajor Tamás, a Neurotic együttes egykori vezére inspirált téged ebben az időben, amikor kifejlesztetted ezt a stílust?

- Abszolút.

- Merthogy az egyik lemezen a "diszkó" és a "Frisco" szavakat rímelteted, az újon pedig a "törvényt" és a "töltényt", márpedig ezek olyanok, hogyha kiejted őket, akkor mindenkinek rögtön a Pajor fog eszébe jutni.

- Abszolút. Ő egy előkép volt, ez egész biztos. Azokat a zenei gyökereimet nem is tagadtam és nem is fogom soha tagadni, amik rám nagy hatással voltak. Amint mondtam, a kezdeti időszakban volt a Földes / Rolling Stones-féle vonal, aztán később jött a Menyhárt Jenő / Európa Kiadó / URH / Kontroll Csoport / Pajor Tamás / Neurotic-féle vonal, ezek persze átfedéssel, nyilván, és aztán még később jöttek a kemény zenék, az AC/DC, a Motörhead és a többi. Olyannyira voltak rám hatással, hogy a Tankcsapda a kezdeti években játszotta is az Adj gázt! című Neurotic-számot koncerteken.

- Meg ott van a Minden szinten című Európa Kiadó-átirat, ami később a Ha zajt akartok! lemezre került...

- Igen, az nekem egy fixa ideám volt már évek óta, hogy "azt a számot de jó volna megcsinálni!" Bevallom őszintén, az egyetlen olyan dal volt hosszú évek óta, aminek a lemez felvétele előtt nem készült demója, nem vettük fel előtte valamilyen formában, és igazából az a felvétel, ami a lemezre került, nem lett olyan, mint amilyet én megálmodtam. Amikor ugye csinálunk demókat, akkor közben csiszolódnak a számok, és ez nem tudott csiszolódni, ezért aztán ez a dal felfogható egyfajta bónuszként is.

GITÁRCSERÉK

- A Tankcsapda első három évében gitáros voltál. Hogyan kerültél át basszusgitárra?

- Én basszusgitáros voltam eredetileg is! A Tankcsapda első három évében gitároztam ugyan, de ez csak kényszerű gitárosság volt, mert hogy nem tudtam soha szólózni, nem vagyok egy szólógitáros típus, a mai napig is egy futamot tudok csak lejátszani,

- Akkor koncerten hogyan oldottad meg a szólókat az első időkben?

- Hát az érdekes volt. Úgy oldottam meg, hogy volt egy wah wah pedál, az be volt kötve, és mindig, amikor a dalokban jött egy-egy ilyen nyúlfarknyi szólórész, akkor ráálltam a pedálra, és kurvára nyiszogtattam, és beleálltam egy - a harmóniának megfelelő - hangba.

- Iggy Pop korai zenekaránál, a Stoogesnál voltak ilyen típusú "szólók"...

- Abszolút. Abban az időben egyébként sokat hallgattam Buzzcocksot meg Sex Pistolst. Egyébként abba, hogy a Tankcsapda az első éveiben ilyen punknak nevezett zenét nyomott, abba az is belejátszott természetesen, hogy nem tudtam szólózni. Úgy szerkesztettük meg, meg úgy raktuk össze a számainkat, hogy lehetőség szerint ne kelljen gitárszólókat csinálni. Ha már nagyon muszáj volt egy dalba beletenni valami szóló jellegű dolgot, mert megkívánta a szerkezet, akkor pedig a stúdióba elhívtunk embereket, akik valamilyen szinten gitároztak - ez A legjobb méregnél is így volt egyébként.

- Ebből a punk and rollból hogyan mentél el a hard rock felé? Ez végülis '90-'92 között történt, nem?

- Ez klasszikus fejlődési folyamat volt, abban azt értelemben, hogy amikor a Tankcsapda megalakult, akkor valóban a "tudsz három akkordot, csinálj punkzenekart" effekt működött. Nyilván nem mondtuk ezt ilyen szinten ki, de úgy lett kiosztva az, hogy én gitáros leszek, a Labi pedig bőgős, hogy Buzsik azt mondta, hogy úgy szeretne dobolni. Tehát a dobos poszt el volt ezzel döntve. Az első néhány próbán volt olyan szám, amiben én bőgőztem, és Labi gitározott, meg amit ő bőgőzött, én gitároztam, és aztán valahogy a gitár többször maradt az én nyakamban, a bőgő meg többször az övében. Így alakult ki, hogy ki ki lesz - ennyire nem volt a dolog tudatos! Az első években azért volt ennyire egyszerű a zene, mert nagyjából azt a három-négy akkordot tudtuk rendesen eljátszani. És az, hogy a punkból ilyen szinten átmentünk a rockzenébe, ez ugyanilyen természetes fejlődési folyamat volt: egyszerűen elkezdtünk egyre ügyesebbek lenni a hangszereinken - bár idézőjelbe téve, hogy "ügyesebbek", mert azért olyan nagy zsonglőrök ma se vagyunk. Másrészt pedig a gyökeres fordulatot azt a Cseresznye/Labi váltás hozta magával, amikor is Cseresznye, egy gitáros ember került a zenekarba, egy szólógitáros, én pedig visszakerültem a basszusgitárra, és innentől kezdve nem volt kérdés, hogy a rockzene lényegesen erősebb befolyással fog bírni. De az is igaz, hogy ha mondjuk meghallgatod az új lemez dalait, ezen is vannak tök punk témák, amik akár az első kazettán is rajta lehettek volna. Korai időkből származó hangulatok a mai napig vannak, és ezek a rock and rollos, punkos dolgok - akármennyire is csinálunk magunkhoz mérve modern számokat is - mindenképpen meg fognak maradni a zenénkben valamilyen szinten a jövőben is, az egészen biztos.

- Labi távozására miért került sor?

- Az első három évet csináltuk végig Labival, és ez volt a zenekarnak az a korszaka, ami tök felhőtlen és hepi volt: állandóan be voltunk rúgva, ment ez a klasszikus rock and roll életforma. Aztán Labinak egészen egyszerűen kimerültek a telepei. Az történt, hogy A legjobb méreg megjelenésekor, amikor éreztük, hogy ha valamikor, akkor most aztán nagyon rá kell pakolnunk mindent, amit csak tudunk, pont akkor került Labi abba a stádiumba emberileg, hogy nem lett volna képes ezt csinálni. Ő ezt tudta is, meg is mondta, meg is beszéltük, tehát nem veszekedéssel, nem anyázással váltunk el egymástól. Olyannyira nem, hogy Labival a mai napig hetente szoktunk összejárni kártyázni, sörözni, dumálni.

- Nem keserű amiatt, hogy épp ott, a nagy befutás előtt esett ki?

- Nem, nem, abszolút nem. Egyébként a mai napig elmondja bárkinek, hogy ő valahol örül is, hogy így történt, mert soha nem volt az a "rocksztár szeretnék lenni" típus. Ő hobbiból zenélgetett, és hogyha ez a zenekar hobbiszinten maradt volna, akkor ő elzenélgetett volna még éveken keresztül. Ő nem akarta azt a fajta pályát befutni, amit mi azóta is csinálunk. Nem mintha neki azóta felesége és három gyereke lenne, és családcentrikussá vagy üzletemberré lett volna: ugyanolyan srác most, mint amilyen volt, nem ment el a rockzenétől gyökeresen ellenkező irányokba az élete. Egész egyszerűen csak nem akarta az életét ilyen szinten korlátok közé szorítani, hogy ő egy basszusgitáros egy rockzenekarban, és ezt csinálja élete végéig. Ami meg Cseresznyét illeti, ő Labi távozása előtt egy kábé egy évvel került a zenekarhoz, mint technikus. Jártunk együtt koncertezni, pakolta a cuccot, hangolta a gitárt, amit egy technikus csinál, de mindig benne volt a levegőben az, hogy ő nagyon szeretne beszállni a zenekarba, tudtuk, hogy gitározik. Egy vagy két olyan próba volt is egyébként '92 nyarán, amikor négyen próbáltunk, úgy, hogy Cseresznye beszállt plusz gitárosnak, de éreztük, hogy ez a "legyünk négyen" dolog valahogy nem annyira működőképes. Viszont amikor tudtuk, hogy Labinak mennie kell, akkor nem is volt kérdéses, kézenfekvő volt, hogy a Cseresznye beszálljon.

- Na jó, akkor most vegyük sorra a stúdióalbumaitokat! Mondj mindegyikről néhány mondatot: hogyan látod őket mai szemmel, milyen eltolódásokat veszel köztük észre?

PUNK & ROLL (1990)

- Ez eredetileg csak kazetta volt. Ez volt az első stúdiómunkánk, stúdióban vettük fel, 8 sávra, technikai szempontból is primitív, meg hát zenei szempontból is egyszerű körülmények között, 55 óra alatt készült el az egész, keveréssel együtt, tehát nem sokat szaroztunk vele. Ebben az időben egyértelműen az Auróra volt az a zenekar, ami hatással volt ránk, zeneileg is, meg szövegileg is - aki meghallgatja a dalokat, az egyértelműen hallja is ezt. Ennek ellenére - vagy ezzel együtt -, a mai napig az egyik legsikeresebb lemeze a zenekarnak, legalábbis erkölcsi értelemben. Nagyon-nagyon sokan szeretik a Punk & Roll dalait: akármelyik számot játsszuk róla koncerten - a Magányos repülőt, a Johnny a mocsokbant vagy a Kis orosz lányt -, olyan szintű beindulás van rá, mint a legújabb slágerekre.

- A "punk & roll" mint szóösszetétel tőletek terjedt el?

- Igen, de az is igaz, hogy nem mi találtuk ki. A legelső demónk a Baj van! című kazetta volt 1989-ben, amit a Metal Hammernek is elküldtünk persze, és ők azt írták, hogy ez "a punk és a rockzene egyfajta ötvözete, amit nevezhetnénk akár punk & rollnak is". Ezt írta a Lénárd Laci, és nekünk annyira megtetszett az ő szóösszetétele, hogy végül is ő lett a címadó.

A LEGJOBB MÉREG (1992)

- Ez volt az első olyan lemezünk, ami komoly stúdióban, komoly költségvetéssel készült. Akkoriban az E stúdió az egyik legjobb minőségű stúdió volt Budapesten, és mi vidéki suttyó létünkre, tök ismeretlen fejjel, az akkori kiadónk, a Python segítségével, bejutottunk ebbe a stúdióba. Ez volt az első viszonylag normális hangzással megszólaló anyagunk, arról nem is beszélve, hogy aki ismeri a zenekar pályáját, az tudja, hogy A legjobb méreg című szám azóta is emblematikus a zenekarral kapcsolatban. Egyébként pedig az egyik legjobb lemezanyag volt, amit valaha is csináltunk. Ez az egyetlen olyan lemez, ahol Labi még, Cseresznye meg már játszik. Akkor csak még mint közreműködő gitáros.

- Itt a legnagyobb a váltás stílusban, a Punk & Roll és A legjobb méreg között, nem?

- Végülis igen. Itt lett ezekből a kapkodós, punkos témákból egy kicsit visszafogottabb, nyugodtabb dolog. Mondjuk ezen a lemezen is voltak Az enyém vagy típusú dalok, amik úgy voltak gyors tempójúak, hogy már inkább hajaztak erre a Motörhead jellegű rock and roll- iskolára, mint a korábbi Sex Pistols-os gyorsaságra. Abban az időben egyre többet hallgattunk Motörheadet meg AC/DC-t, és egyre kevesebbet Sex Pistolst, és egész egyszerűen az akkor hallott zenéknek a hatásai jobban érvényesültek, ilyen számok születtek.

- Mikor vettétek fel ezt a lemezt?

- '92 őszén vettük fel, '92 decemberében jelent meg.

- A Nirvanát akkor már ismertétek?

- '91 végén láttam először őket az MTV-n, a Smells Like Teen Spirittel. Igen, amikor A legjobb méreg készült, akkor a Nirvanát már ismertem.

- De akkor nem volt még a kedvenced?

- Olyan igazán rettentő nagy kedvencem soha nem volt a Nirvana, bár a mai napig kedvelem, szeretem. De abban az időben a Nirvanával inkább rossz viszonyban voltam, mint jóban, merthogy az MTV-n egyszer csak megláttam egy videoklipet - ez volt a Smells Like... -, ahol a dobos tök úgy néz ki, amikor dobol, mint a Buzsik, a bőgős ugyanúgy hordja a fejét, mint Labi, a harmadiknak pedig ugyanolyan fülközépig érő, szőke haja van, és ráadásul gitározik és énekel, és még a zene sem állt annyira messze attól, amit mi csináltunk...

- Mérges lettél?

- Igen, mert azt éreztem, hogy "a francba, itt van egy zenekar, az MTV-n nyomulnak, és pont úgy néznek ki, mint mi!" Mi ezt kitaláltuk, és erre valaki jön, és lelövi a poénunkat! Persze ez nyilván hülyeség, mert az ő életútjuk egész más volt aztán, mint a mienk, meg a zenéjük is azért jól elkülöníthető a mienktől, de egy kicsit csalódott voltam, hogy "úúú, a francba, nekünk kéne ott lenni!"

JÖNNEK A FÉRGEK (1994)

- Ez metálosabb, nem?

- Ez volt az első lemez, amit Cseresznyével közösen írtunk. Ez egyértelműen hallatszik is a lemezen: Cseresznyének a riffjei meg az akkordmenetei egészen mások, mint az enyémek, meg a gitározáshoz való hozzáállása is. Mondtam, hogy milyen elemekből táplálkozom - rhythm & blues, meg egyebek -, míg Cseresznye gyerekkori történetei a Sodom, a Metallica korai lemezei, az Anthrax meg ilyesmik, amik egyértelműen meghatározták, és a mai napig is meghatározzák. Ő már egy nálam fiatalabb generáció, és ez zenében is egyértelmű. A Rolling Stones neki már inkább csak emlék, míg nekem élő dolog volt.

- Ő hányas születésű?

- Nálam öt évvel fiatalabb, vagyis '73-as. A Jönnek a férgek azért is lett rockosabb vagy keményebb, mint a korábbi anyagok, mert hogy Cseresznye jó pár dalnak, például a címadó számnak, vagy a Rohadt a helynek hozta azokat a riffjeit, amiket nevezhetünk modernebb felfogásúnak, mint amit korábban műveltünk.

- Egyéb zenei hatás, ami a két lemez között jött?

- Nem igen volt különösebben nagy különbség, az attitűd az ugyanaz volt: egyszerű akkordokból táplálkozó, odamondogatós szövegű dalokból csinálni egy jó lemezt.

- Inkább csak a hangzás az, aminek a változása feltűnő a kettő között.

- Az mindenképp, mert a Jönnek a férgek Debrecenben készült egyszerű körülmények között, és legyünk őszinték, elég szarul is szól. Gondoltuk, mi majd megmutatjuk azt, hogy debreceni zenekarként meg tudjuk Debrecenben is csinálni... Ennek ellenére nagyon szereti a közönség, ez az egyik legjobban fogyó lemezünk a mai napig is.

AZ EMBER TERVEZ (1995)

- Ez volt az a lemez, ahol a zenekar felnőtté vált, zenei szempontból és szövegi szempontból is. Az ember tervez volt gyakorlatilag az azt megelőző jó pár évnek a konzekvenciája: zeneileg és szövegileg is egybefoglaltuk, és elmondtuk azt, amit addig csináltunk. Megvannak rajta a punkos történetek az Így lettéllel, megvannak rajta a súlyos történetek Az ember tervezzel... Szövegileg pedig ez volt az első lemez, amire azt mondom, hogy már nem egy "gyerek" embernek a kreálmánya, hanem egy olyan emberé, aki már valamilyen szinten gondolkozik a világról.

- Változott a szövegírói vagy dalszerzői módszered a lemezek között?

- Nem, technikai szempontból nem változott. Úgy születnek a dalok, hogy eszembe jut valami, és ha éppen nincs nálam gitár - mondjuk ülök a buszon -, akkor gyorsan megjegyzem vagy leírom egy papírfecnire azt a két sort vagy azt a valamit, ami eszembe jut. Ha meg otthon történik mindez - vagy előveszek valamit, amit már leírtam -, akkor egy szál gitárral pengetgetem, és a dallamok, a szöveg meg az akkordok, azok nagyjából együtt alakulnak ki. Az is igaz viszont, hogy egy csomó olyan szám van, ami ilyen szinten kialakul, de aztán leviszem a próbahelyre, s az egészből nem marad meg más, csak a szöveg ritmikája, és egy teljesen más zene kerül alá. Sőt, szoktam szándékosan is úgy írni - főleg rock and roll jellegű dalokat -, hogy arról a három akkordról, amit otthon pengetek alá, tudom, hogy úgysem az lesz a zenéje. Csak a ritmika az érdekes, hogy hogyan követi egyik versszak a másikat, a refrén hol következik, meg ilyesmi - onnantól kezdve az akkordmenet, a kiállások, azok szabadon variálhatók.

- Van olyan, hogy basszusgitáron szerzel dalt?

- Hogyne, a Kicsikét például klasszikus esete ennek - akkor éppen nem volt otthon gitár (elneveti magát). Sőt A legjobb méreg lemezen van a Gyűrd össze a lepedőt, ami egy olyan helyen született, ahol nem volt, csak egy pianínó. Akkor a pianínó elé ültem le. Nem tudok igazán zongorázni, csak három akkordot tudok lefogni a billentyűkön, de a dallam és a szöveg a fejemben volt, és ilyenkor az ember kényszerűséget érez, hogy valamilyen szinten megszólaltassa, hogyan is nézne ki a dal.

- Az előbb elmondtad, hogy A legjobb méreg milyen speciális körülmények között született. A '95-ös lemezen A R&R rugója egy ugyanolyan kaliberű kulcsdal a Tankcsapda pályáján. Annak van ilyen története?

- Az szintén otthoni termés, egy gitáron született, de annak nincs ilyen anekdotába illő története. Az egyszerűen csak alakulgatott szépen lassan ki, összeállt egy dallá, és amikor tudtam, hogy mi a versszak, mi a refrén, mi a híd, akkor elvittem a próbahelyre, és mondtam a többieknek, hogy "srácok, erről és erről van szó" - és kész volt a dal.

- A szöveg mennyi idő alatt jött ehhez ki?

- A szövegek többnyire nem úgy születnek, hogy az első sor jut eszembe először, hanem csak valamelyik része, ami később lehet a híd, a refrén, a versszak, bármi, ahhoz alakul ki a többi dolog. A szobrász vagy a festőművész sem azzal kezdi, hogy az alanynak az orra hegyét mintázza, hanem elkezd izélni, aztán majd kialakul. Nálam hasonlóképpen működik. Vannak ez alól is kivételek természetesen, de a jellemző munkamódszer az az, hogy eszembe jut egy gondolatmenet, s a köré épül ki maga a dal. A R&R rugója is ilyen volt: a refrén volt abból a dalból talán először meg a fejemben, a "hidd el, én nem tehetek róla..." sor, és ahhoz alakult ki a teljes szöveg.

- Van olyan szöveg, aminek nagyon különleges keletkezéstörténete van?

- Olyan rettentő speciális nem. A szövegek ötletei többnyire köthetőek valamilyen szinten konkrét élményekhez vagy emlékekhez, de a dalok nem ott és abban a pillanatban születnek, inkább csak az impressziót kapom meg, ami adott esetben egy-egy sor vagy versszak formájában meg is testesülhet abban a pillanatban, gyorsan papírra is vetem őket, de aztán ezekből dal többnyire csak jóval később szokott születni. Nyugodtabb körülmények között, otthon, gitározás közben vagy ilyesmi.

CONNEKTOR:567: (1997)

- Mielőtt még bármit is mondanál, hadd nyugtassalak meg, hogy - noha a sajtóban egy csomószor fikáztak titeket e miatt az album miatt - szerintem ez egy nagyon jó lemez, nagyon állat...

- Szerintünk is.

- ...és ezen mertetek igazán kísérletezni, ezen írtátok például a legnyíltabb popslágereket.

-Az ember tervez, illetve az azt követő Eleven című koncertlemez és ...'Cause For Sale című angol nyelvű EP lezárta a zenekar első időszakát. Akkor nem gondolkoztunk azon, hogy "na, most le kéne zárni az első időszakot", de ha visszanézek, akkor nyilvánvalóan így történt. Nem akartunk csinálni még egy Ember tervezt. Leülhetnék, és kiizzadhatnék magamból minden lemezre egy R&R rugóját, de nem lenne igazán értelme: ez nem erről szól. A Connektor volt az a lemez, ahol azt gondoltuk, hogy a zenekarnak van olyan neve, van olyan nimbusza talán - ha nem rossz ez a szó -, hogy csinálhatunk végre egy olyan lemezt, amilyet szeretnénk. Nem mintha korábban olyan lemezeket csináltunk volna, amilyeneket nem szerettünk volna, de itt azt gondoltuk, hogy most semmi nem érdekes, csinálhatunk bármit: hogyha ahhoz van kedvünk, akkor zongorázhatunk rajta, ha ahhoz van kedvünk, akkor írhatunk olyan számot, mint a Tavasszal, amiben "dzsu-dzsu-dzsu, dzsu-dzsu-dzsu" - ez megy végig, kis kivételtől eltekintve. Tehát csinálhatunk olyan dolgokat, amiket korábban nem csináltunk. A Connektor volt az a lemez, aminél azt gondoltuk, hogy nyugodtan belemehetünk egyfajta kísérletezős dologba. És valóban sokan illették negatív kritikával ezt a lemezt: abban az időben egy kicsit megosztotta a Tankcsapda-rajongókat. Volt, aki azt mondta, hogy ez a legjobb lemez, amit valaha csináltunk, volt, aki meg azt, hogy "hát azért ezt nem kellett volna". Én azt gondolom - főleg most, hogy eltelt jó pár év -, hogy tök jó lemezanyag volt, nagyon jó számokkal. A hangzásában itt is vannak persze kivetnivalók, nem szól úgy, ahogy szerettük volna, ennek ellenére szerintem az egyik legjobb lemez, amit valaha csináltunk.

- Hogy szerettétek volna, hogy szóljon?

- A dobhangzások nagyon vékonyak rajta, ez az elsődleges problémája: az egésznek az összhangzásában emiatt egy kicsit felborult az egyensúly a gitárok javára. Ennek ellenére vannak rajta olyan dalok, amiket szerintem soha nem fogunk tudni nem játszani koncerteken.

- Itt két olyan popdalt is írtatok, ami még eddig példa nélküli volt a Tankcsapdánál: a Riót meg a Discót. Ezek annyira slágerek, mégsem ezeket választottátok klipnek. Talán féltetek, hogy majd azt mondják, hogy a Tankcsapda eladta magát?

- A Discóban mi nem éreztünk akkora potenciát, mint amit most te mondasz, nem is az a legjobb szám szerintem ezen a lemezen. Jó dal, időnként szoktuk játszani koncerteken, de túlságosan sokat nem... A Rio viszont szándékosan nem került klipesítésre. Annyira kommersz dal, annyira populáris szám, hogy amikor megbeszéltük, hogy fölvesszük a lemezre, már akkor tudtuk, hogy nem csinálunk belőle klipet. A R&R rugója után, ahol szintén megkaptuk az őstankcsapdásoktól, hogy "azért nem kéne már ennyire populárisan szaxofonszólózni", éreztük, hogy nem lenne okos egy annál még kommerszebb, még populárisabb, még diszkósabb - vagy nem tudom, milyennek nevezzem - számból készíteni klipet. A Kicsikét című dalt éreztük annak a dalnak erről a lemezről, ami úgy tankcsapdás, hogy azért kicsit más is, mint amit korábban csináltunk. Ez jó választásnak bizonyult, mert koncerteken az egyik legnagyobb sláger a mai napig. Lehet, hogy ha a Riót választottuk volna akkor első klipdalnak, akkor eladtunk volna belőle pár ezer darabbal többet, de hosszú távon mindenképpen jól választottunk, amikor Kicsikét mellett döntöttünk. Azt gondoltuk, hogy a Rio maradjon meg a tankcsapdások számának, ne feltétlenül ezzel azonosítsa a zenekart egy olyan ember, aki nem ismeri a többi dolgunkat.

- A másik kakukktojásdal a lemezen az Acapulco, ami szintén egy nagyon jó kísérlet: egy baljós, füstös, lassú rap, vagány szöveggel...

- Az Acapulco nagyon jó szám, a mai napig nagyon szeretem, annak ellenére, hogy koncerten sosem játszottuk, mert nem olyan típusú, amit koncerten kell játszani. Olyannyira szeretem az Acapulcót, hogy aztán a Tankológia lemezen (a zenekar tízéves fennállását ünneplő 1999-es ritkasággyűjteményen - a szerk.) szerepel a szám demóverziója, ami egyébként nekem jobban is tetszik, mint a Connektoron megjelent verzió.

- Az sem merült fel, hogy esetleg ez a szám is kaphatna klipet?

- De igen, gondoltunk rá, de amikor a Connektor megjelent, akkor történt a zenekarban ez a "kényelmetlen vérveszteség", hogy a Buzsik elment, a helyére meg jött egy másik srác, és ez a doboscsere meg az akkori turné teljesen lekötötte minden időnket, nem tudtunk ilyesmivel foglalkozni, nem maradt rá energiánk. Amikor viszont a Tankológiát állítottuk össze, ismét felmerült az Acapulco klipesítésének ötlete, de aztán mikor beesett egy Mennyország Tourist, nem volt kérdéses, hogy miből csináljuk a klipet.

DOBOSCSERÉK

- Hogyan is történt pontosan Buzsik Gyuri távozása?

- Buzsik a zenekarban alapítótag volt, viszont a Connektor elkészültekor már érezhető volt, hogy nem egy vágányon haladnak az elképzeléseink, és emberi értelemben sem voltunk már akkor igazán egymásra hangolva. Egyszerűen az történt, hogy Gyuri nem kívánta már annyira kivenni a részét a munkából, mint amennyire mi szerettük volna, hogy kivegye. Ha csúnyán fogalmaznék, akkor azt mondanám, hogy rettentően lusta ember volt. De ez egy emberi gyengeség, és mindenkinek vannak emberi gyengeségei, éppen ezért nem akarom most erre rákenni a szart. Egész egyszerűen nem égett már benne az a tűz, nem volt már annyira éhes - semmilyen szinten - a sikerre, a zenélés örömére, bármire, mint korábban. Cseresznye meg én sokkal intenzívebben akartuk csinálni a zenekart: még nagyobb energiabedobással, még jobb számokat írni, még jobb lemezeket csinálni, még inkább előrekerülni a magunk szintjén, még jobb minőséget produkálni a közönségnek meg magunknak, s ez a fajta éhség a mai napig működik bennünk - Gyuriban viszont ez már nem működött. Ez már régóta érlelődő folyamat volt, és a Connektor megjelenésekor jött el a pillanat, amikor azt gondoltuk, hogy "oké, a lemez megjelent, de a turnéra már nem ő jön el velünk."

- Mivel magyarázod, hogy így eltávolodtatok egymástól az évek során?

- Amikor ez a doboscsere történt, akkor az egyszerűség kedvéért, meg hogy a rajongók előtt Buzsikot ne bántsuk, azt mondtuk - ami egyébként szintén igaz, tehát nem hazudtunk -, hogy Gyurinak felesége lett, gyereke született, családot alapított, és valóban, ő sokkal több időt akart a családjának szentelni, mint a zenekarnak. Ami nem baj önmagában véve, hisz' hogyha valakinek gyereke van, felesége, az önmagában még nem olyan dolog, ami miatt a zenekarból ki kell, hogy kerüljön. Sokan kérdezték abban az időben, hogy ha nekem gyerekem lesz, akkor magamat fogom kirúgni a zenekarból? Nyilván nem erről van szó. Egyszerűen csak az a szituáció olyan volt, hogy már nem lehetett tovább húzni-halasztani ezt a dolgot. Mi menni akartunk nagyon, Gyuri meg nem akart már igazából menni. Ez egy ideig működik, de aztán amikor már érzed, hogy a kolonc csak húzza a nyakad hátrafele, csak nem tudsz haladni, pedig mennél, mint az állat, de valami állandóan visszahúz. Amikor két embernek kell elvégezni három munkáját, amikor két embernek kell befektetnie három energiáját, ez egy ideig megy, de aztán már nem. Erről sokat beszéltünk Gyurival, hogy nem így kéne, másképp kéne csinálni, de aztán úgy döntöttünk, hogy ha ez így nem működik, akkor a két rossz közül a kisebbiket választjuk, és egy új dobossal folytatjuk tovább a dolgot. Ekkor szállt be egy nyíregyházi fiú, Elek Ottó, aki aztán bő két évig volt a zenekar tagja.

- Vele mi volt a baj? Nem tudott beilleszkedni?

- Végülis nem. Ő ilyen magának való típusú srác, akiről igazából egyébként nem tudok rosszat mondani egyáltalán, de ez valószínűleg azért lehet, mert nem ismertük meg. Hiába voltunk együtt több mint két évet, nem sokkal többet tudok róla most, mint amikor a zenekarba beszállt. Előtte nem ismertük egymást, ez egy ilyen ad hoc dolog volt: az egyetlen lehetséges verzió ő volt, amikor Gyuri kikerült a zenekarból szeptember legelején, mert október legelején már indult a turné. Egy olyan embert kellett találnunk akkor hirtelen, aki a lehető legjobban megoldja a dobolási feladatokat. Gyakorlatilag mindegy volt, hogy ki, csak egy viszonylag profi ember legyen, akivel a turnét - ami akkor már le volt szervezve - meg tudjuk csinálni. Ottó erre teljesen alkalmas volt, jól megoldotta a feladatot, és bíztunk benne, hogy előbb-utóbb fel fog oldódni, de eltelt egy fél év, eltelt egy év, másfél év, kettő, és ugyanott tartottunk, ahol a legelején. Magyarul: nem volt köztünk gyakorlatilag semmiféle kapocs. Ez nálunk azért sarkalatos pont, mert ebben a Tankcsapdában mindig olyan emberek zenéltek, akik egymásnak nemcsak a színpadon vagy a próbahelyen voltak társai, hanem egyébként is. Nem azt mondom, hogy mi Cseresznyével vagy Fejessel egymást csókolgatjuk nap mint nap, de megvan köztünk az a fajta kohézió, ami Ottónál egyáltalán nem működött. Ez így hosszú távon semmiképpen nem volt tartható, és ezt Ottó is tudta, ő is ugyanígy érezte, úgyhogy amikor egy évvel ezelőtt megbeszéltük, hogy váljunk külön egymástól, számára inkább megkönnyebbülés volt, mintsem probléma.

- Megsínylette a közös lemezetek, a Ha zajt akartok!, hogy Ottó nem tudott beilleszkedni?

- Nem, ilyen értelemben nem sínylette meg. Abban az értelemben lehetett volna a Ha zajt akartok! más - nem azt mondom, hogy jobb, de más -, hogyha Ottó tevékenyen vett volna részt a dalokban meg a zenekar életében. Igazság szerint a Ha zajt akartok! gyakorlatilag a Cseresznye és az én lemezem, ahol dobol egy Ottó nevű fiú. Érted, mire gondolok.

- Tehát megmondtátok neki, hogy mit doboljon, ő meg azt csinálta.

- Igen.

HA ZAJT AKARTOK! (1999)

- Ez a lemez a zenekar egyik legnehezebb időszakában készült, elsősorban emberi szempontból. Mindenféle problémáink voltak abban az időben, magunkkal is - tehát külön-külön mindenkinek magával -, meg zenekarilag is, szervezetileg, hogy ilyen hülye szóval éljek. Nem tudom, hogy érződik-e a lemezen vagy nem, a fene tudja. Egyébként hasonlóképpen a Connektorhoz, ezt a lemezt is volt, aki fikázta, és volt, aki nagyon szerette. Én azt gondolom, hogy átmenetet jelentett ez a lemez a zenekar korábbi évei és az új, a mostani lemez között. Az a fajta szükséges kapocs, ami nélkül az új lemez nem lehetne olyan, amilyen.

- Mintha elindult volna a Tankcsapda egy kicsit visszafelé. Mintha megijedtetek volna, hogy túl messzire mentetek a Connektorral.

- Nem, nem ijedtünk meg, csak már kikísérleteztük magunkat. Sose voltunk egy Pink Floyd, érted. Nem is akartunk elmenni nagyon kísérleti irányba, már kiéltük a hülyeségeinket a Connektoron, a "billentyűzhetnékünket" meg a "lassú-szám-írhatnékunkat", meg a "popdalírhatnékunkat". A Ha zajt akartok! lemezzel elindult az a folyamat, ami szerintem most az új lemezen még jobban kiterebélyesedett.

- A szövegek meg az inspirációk tekintetében ezen a lemezen merrefelé mentél?

- Ez egy filozofálgatós lemez: megjelentek komolyabb próbálkozások. Ezt azzal magyarázom, hogy végülis abban az időben éltem azt az életkoromat, a 26 és 30 közötti éveimet, ami sok férfiember számára kritikus kor. Mondjuk akkor halt meg Jimi Hendrix, akkor lőtte magát főbe Kurt Cobain, és nálam is megvolt ez a fajta időszak. Én nem lőttem magam ugyan főbe, meg nem lettem heroinista, és nem haltam bele a drogokba, de mindenképpen egyfajta önvizsgáló időszak volt ez, és ha lehet mondani ilyeneket, akkor kerültem közelebb az Istenhez, vagy mit tudom én. Ilyeneket lehetne mondani, de ebben igazából nem ez a lényeg, hanem sokkal inkább az, hogy az volt az az időszak, amikor már nemcsak olyan dolgok érdekeltek, hogy hány sör van egy házibuliban meg hány csaj - ezek is érdekeltek, mondjuk, de már nemcsak ezek -, hanem kezdtem már olyan dolgokkal is foglalkozni - ha másképp nem, akkor a fejemben belül -, amikkel korábban csak érintőlegesen vagy még úgy sem.

- Az "Istenhez való közelebb kerülést" részleteznéd?

- Nem vallásos alapon működik ez nálam, nem vagyok semmilyen vallásnak a követője, nem vagyok buddhista vagy keresztény, nem járok templomba, nem vagyok Krsna tudatú, vagy mit tudom én... Egész egyszerűen csak az ember elkezd gondolkozni az efféle dolgokon ilyen életkorban, meg ilyen felfokozott életvitel közben. Mert ugye azt azért nyilván hozzá kell tennem, hogy sosem éltünk szent életet, nyilván mindenféle szerekkel éltünk, meg csináltuk a magunk dolgait, ahogy csak bírtuk, és ezek a dolgok előbb-utóbb elvezetnek egy önmagát gondolkodó embernek tartó valakit oda, hogy elkezd ilyesmin is gondolkodni. Ez ösztönös, magától működik, nem jött oda senki hozzám, a vállamra téve a kezét és mélyen a szemembe nézve, hogy "te, most mától kezdve majd izé..." Egyszerűen csak úgy alakultak a dolgok - biztosan nem véletlenül -, hogy ilyen könyvek kerültek a kezembe, ilyen emberekkel találkoztam beszélgetések során, és elkezdett érdekelni ez a téma. Mit tudom én, bele-bele- olvasgattam a Bibliába, érdekelt. Bele-beleolvasgattam a Bahagavadt gitába (hindu szent könyv - a szerk.), az is érdekelt. Ez a dolog a mai napig is jellemző rám egyébként, legfeljebb az új lemezen nem kapott akkora teret, vagy nem lett úgy megfogalmazva, mint a Valaki, aki vagyban, vagy a Vezérben például. De ezeket a mai napig ugyanígy gondolom, ugyanígy érzem, legfeljebb az új lemezen - más hatásokból kifolyólag - több konkrétabb, intenzívebb, emberibb, földibb téma van.

- Ekkor volt neked az a súlyos ejtőernyős baleseted is. Az hatással volt arra, hogy spirituálisabb, az életet jobban átgondoló ember lettél?

- Igazából nem.

- Hogyan is történt ez pontosan?

- A Connektor készülte környékén volt. Ejtőernyővel egy leszállás közben elmértem a leszállási pályát, és egy parkoló IFA teherautónak csapódtam. Egy ilyen ejtőernyő, amikor száll lefelé, elég tempósan megy. Mondjuk, mintha valaki kismotorral csutkára húzná a gázt, és bukósisak nélkül nekimenne egy betonfalnak - körülbelül így kell elképzelni. A lábam, fejem, fogaim, állkapcsom törtem, jobbra-balra zúzódtam, fogakat köptem. Úgy hagytam ott a fogamat, hogy nem haltam meg (nevet). Aztán ebből persze szépen fel is épültem. Nem volt ezzel semmi gáz, nincs a mai napig sem.

- A mai napig ugyanúgy ejtőernyőzöl?

- Persze. Én már másnap mentem volna, csak nem mehettem a lábam miatt.

- Hány ugrás vagy hány nap egy héten, amikor ezzel foglalkozol?

- Abszolút időszakos. Az ejtőernyőzés időjárásfüggő sport, tehát télen többnyire nem szoktam ugrani, amikor meg turné van, akkor nincs rá időm. Amikor nincs turné, és el tudok menni egy ejtőernyőstáborba, ami mondjuk tart egy-másfél hétig, olyankor meg, ami a csövön kifér, tehát naponta ötöt-hatot-nyolcat ugrok, amennyit bírok. Ha ez mondjuk egy hétig tart, akkor ugrok ötvenet egy hét alatt.

ROCK AND ROLL-ÉLETFORMA

- Hogy néz ki ma a rock and roll-életforma a Tankcsapda együttes esetében, vagy a te esetedben?

- Hát mindenképpen jóval szolidabb már, mint ezelőtt pár évvel, de azt gondolom, hogy nemcsak a Tankcsapda miatt van így. Hogyha én most egy lemezbolti eladó lennék, aki voltam mondjuk a zenekar első 1-2 évében, akkor sem hiszem, hogy 33 évesen azt az életformát próbálnám élni, mint amit egy 23 éves vagy 19 éves ember szokott élni, hogyha ilyen bulizósabb típus. Azt gondolom, hogy ez életkorfüggő is, másrészt pedig elég sok mindent megcsináltunk már, és sok mindenen végigmentünk ahhoz, hogy tudjuk, mi a jó, és mi az, ami már nem annyira jó, mi az, ami kell, és mi az, ami már nem kell. De ez az egész zenekarra is jellemző egyébként, nemcsak rám. Fejes Tomi, az új dobosunk például otthonülő típus, nagyon ritkán mozdul ki. Ő is szeret sörözni, de hogyha elmegyünk hozzájuk, és teszem azt, nekiállunk a pincében dartszozni, akkor jobban esik ott meginni fejenként 5-6 sört, és ott bespiccesedni - vagy ne adj' isten be is rúgni - és lefeküdni aludni utána kokis fejjel, mint elmenni egy kurva füstös helyre... Egyikünk sem dohányzik ma már, és én igazából nem is nagyon bírom már a cigifüstöt. Szóval igazából kerülöm az olyan helyeket, ahol kifordul a belem, meg folyik a szememből a könny, annyira csípi a szemem a füst... Hogy a rock and roll életforma? Figyelj, legyen elég annyi, hogy megcsináltuk mi azt a fajta pályát, megéltük mi az évek alatt azokat a dolgokat, amit rock and roll-életformának neveznek. Tamásnak már felesége van, Cseresznyének meg nekem is van komoly barátnőnk - én együtt is élek a barátnőmmel -, és ez jól is van így, jól érezzük magunkat. Nincs hiányérzetem, nincs bennem az, hogy "hááát, azért...." Ha úgy gondolom, hogy egy buli után, egy koncert után be kell rúgnom, akkor berúgok, tehát ezzel nincsen probléma. Nem lettem álszent, de hogyha régen mondjuk tíz buliból kilenc után berúgtam, akkor most tíz buliból egy után rúgok be esetleg. De mondom, ez elsősorban az életkorral függ össze, azt gondolom.

- Azt mondtad, hogy most már nem dohányoztok. Egyik pillanatról a másikra szoktál le?

- Végülis mind a hárman egymástól függetlenül tettük le a cigarettát. A cigizésnek nincs igazából értelme, azt gondolom.

- Legfeljebb, ha van valami plusz a cigiben...

- Na jó, de az már nem cigizés. Dohányt szívni viszont nincs semmi értelme, nincs semmi látszatja. Hogyha az ember megiszik mondjuk egy üveg bort, ami szintén káros biológiai szempontból, akkor látszik rajta, meg érzi is magán, hogy kicsit más a világ, úgy oké. Ugyanez igaz mondjuk a fűre is, ami szintén káros, de ha az ember füvet szív, akkor legalább látszik rajta, ahogy mondani szokták. De a cigizés, az igazából semmire nem jó, csak egy csomó pénzt elköltesz, a tüdődet tönkreteszed, a másikat zavarod a cigifüsttel... Elérkeztem arra a pontra, amikor azt mondtam, hogy "minek?"

- És akkor leszoktál egy pillanat alatt? Nem volt semmi elvonási tüneted?

- Volt egy átfedő időszak, amikor már csak akkor cigiztem, ha nagyon részeg voltam, és aztán ez az időszak is elmúlt. Ma már egyáltalán nem dohányzom. Még ha nagyon berúgok, akkor sem.

- Hogy a zenekar végig debreceni bázisról üzemelt, az jó volt vagy rossz, így utólag visszatekintve? Mi lett volna a különbség, ha a Tankcsapda pesti zenekarként indul és működik egész végig?

- Hogyha pesti zenekarként indultunk volna, nem tudom, milyen lett volna. Azt viszont tudom, hogy ha debreceni létünkre Pestre költöztünk volna, akkor nemigen lenne már Tankcsapda! Pest felőrölt volna minket.

- Nem lettetek volna olyan erősek, hogy megtartsátok a zenekart?

- Nem, abszolút nem.

- Mi az, ami Pestben, mint városban ennyire gyilkos?

- Elsősorban a kábítószerek. Az a világ, ami ott van, vagy volt - főleg néhány évvel ezelőtt, amikor még nem volt ilyen szigorúan "odafigyelve" a drogokra. Szóval elég szabados volt az életforma, és mi hajlamosak lettünk volna arra, hogy belecsússzunk mindenbe. És nem lett volna hozzá elég erőnk meg eszünk, hogy túléljük a saját - rossz kifejezéssel élve - halálunkat. Nem éltük volna túl. Így meg túléltük. Nem voltunk soha rettentő nagy függők - most nem ilyen mártír dumát akarok mondani -, de hogyha Pestre kerültünk volna, mondjuk '93-'94 környékén, akkor a kísértés olyan nagy lett volna, hogy nemigen bírtuk volna ki. Szerintem beleroppant volna a zenekar, az egészen biztos. Vagy a Gyuri-váltás körül dobtuk volna be a törülközőt, vagy a Kémeri-ügy környékén (a zenekar egy évvel ezelőtt megvált addigi menedzserétől, Kémeri Pétertől - a szerk.). De már odáig sem jutottunk volna el szerintem: Az ember tervez környékén, vagy nem tudom, pontosan mikor, de bedobtuk volna a törülközőt. Egyszerűen megrogyott volna a zenekar.

- Ezen az új lemezen már jóval kevesebb utalás történik kábítószerekre.

- Hát ez nem véletlen. Ja, ja.

AGYARORSZÁG (2001)

- Az új lemez, az Agyarország a szokásos Tankcsapda-témákat hozza - csajozós, bulizós, illetve a világ romlását kommentáló számok váltják egymást -, de a megelőző néhány lemeznél sokkal direktebb, egyszerűbb. Talán leginkább A legjobb méreg körüli időszakhoz kanyarodik vissza. Miért lett ilyen?

- Kezdjük az alapszituációnál! A menedzser, Kémeri Peti el. Ottó vele együtt el. A kettő egymással nem függött össze, de egyszerre zajlott ez a két dolog - így minden szempontból egyszerűbb is volt -, és ezzel párhuzamosan történt az, hogy Fejes Tomi a zenekarba be.

- Az ő beilleszkedésével, gondolom, nem volt probléma.

- Lassan már tíz éve ismerjük egymást Tamással, szóval emberileg nem is volt kérdéses a dolog, inkább csak zenei szempontból kellett összerázódnunk az elmúlt hónapok alatt. Tudod, ő a megelőző négy-öt évben nem zenélt zenekarban. Azelőtt igen, tudtuk, hogy ő a dobot, mint hangszert már korábban is használta, de az utóbbi néhány évben nem volt zenekarban, így aztán nemcsak a Tankcsapda zenéjébe kellett belecsöppennie, de az aktív zenélésbe is vissza kellett rázódnia.

- A jelek szerint sikerrel.

- Igen, és ez olyasfajta új lendületet adott a Tankcsapdának, amit én úgy fogalmaztam meg valahol, hogy "vissza a jövőbe" fíling van a zenekarban most. Tök olyan volt az egésznek a hangulata meg a hangzása, amikor elkezdtünk próbálni, és elkezdtünk számokat csinálni, mint az első néhány évben, mondjuk A legjobb méreg meg a Jönnek a férgek környékén: az az igazi nyers, egyszerű, erős, agresszív riffekre épülő zene. Másrészt pedig ezek a zenekar körül történt személyi változások engem mentálisan olyan szinten motiváltak... A problémák, amik ezzel jártak, hozzásegítettek ahhoz, hogy ilyen egyszerűbb, nyersebben megfogalmazott, direktebb szövegek kerüljenek most erre a lemezre, ne pedig ez az agyalósabb vonalú, gondolkozósabb történet. Kevesebbet ködösítek. Végülis dióhéjban így lehetne összefoglalni.

- Menjünk végig rajta számonként. Vigyetek haza.

- Az egy egyszerű, klasszikus Tankcsapda-darab, sima pogózós rock and roll, amire a koncerten az emberek szeretnek pörögni meg énekelgetni.

- Agyarország.

- A címadó szám, ami, azt gondolom, hogy az egyik legerősebb dolog a lemezen, nyilván azért is a címadó dala. A legjobb méreg, Jönnek a férgek, Bárány vonalnak egyfajta továbbvitele, hangulatában és hasonlókban.

- Mindig péntek.

- Az egy hangulatos, csajozós rock and roll-dolog, szintén koncertkedvenc lehet majd.

- Ez az a ház.

- Ezt a dalt választottuk első klipdalnak, mert elég populáris ahhoz, hogy klipként működjön vagy kislemezként, viszont az album egészét is jellemzi valamilyen szinten, legalább is hangulatában - szövegileg nem. Szövegileg talán ez az egyik legkevésbé kézzelfogható. Olyan szövegrészletekből állt össze egésszé, amik különböző időszakokban születtek, különböző dolgok hatására. Az a ház, amiben korábban éveken keresztül laktam, az egy ilyen régi, több mint száz éves ház volt. Tudod, nyirkos, régi minden, és végülis ez inspirálta a dalt, de egyébként nem egy házról szól konkrétan, falakról meg ablakról, hanem annál jóval több dologról. Én saját magamat érzem egy háznak, mondjuk a testemet, amiben élek, amibe az ember beköltözik, aztán meg kiköltözik belőle. De bele lehet érteni bármit.

- Akinek látsz.

- Ez a szöveg eléggé önmagáért beszél. A kulcssora az, hogy "a szemem alatt már ott van néhány ránc". Nyilván eltelt jó pár év, mióta zenélünk - most már tizenkettedik éve csináljuk ezt -, ennek ellenére én annak érzem magam most is, aki akkor voltam, amikor elkezdtük a zenekart.

- Föld és ég.

- Az lassú, nevezhetnénk akár szerelmes dalnak is, bár szerintem azért nem az a tipikus szerelmes dal, meg nem is az a tipikus lassú dal. A riffje is ilyen furcsa hangzású, nem nagyon volt ilyen jellegű számunk sem, bár hogyha most mindenképpen párhuzamot akarnánk vonni, akkor talán a Lopott könyvekkel lehetne valamilyen szinten összekapcsolni, de én azt gondolom, hogy ez egy másabb hangulat.

- Üdvözöl a pokol.

- Egy tipikus rock and roll-darab a zenéjét és a szövegét tekintve is. Slágeres, klipre esélyes.

- A világ disco.

- "Vigyázz, jön a káosz" - ez a refrénje. Tipikusan az a dal, amit a Kémerivel való huzavonák inspiráltak. A dalszöveg úgy kezdődik, hogy "akárki akármit mondhat, leírni engem nem lehet, én nem vagyok egyszerű mondat". Ez elég egyértelmű kinyilatkoztatása annak, hogy eszemben sincs a zenekart abbahagyni. Abban az időben ugyanis a Tankcsapdát mindenki temette, mindenki azt mondta, hogy itt a vége. Elment a menedzser és a dobos, meg ezzel párhuzamosan a Cseresznye is elment Amerikába, így gyakorlatilag egyedül maradtam. Igaz, hogy Tamással ekkor mi ketten már próbálgattunk a próbahelyen, de ezt a közönség nem tudhatta. Mi tudtuk azt, hogy a zenekar jobb lesz, mint valaha, de a külvilág nem sejthette, nem érezhette. A külvilág azt látta, hogy a menedzsert, aki tíz évig a zenekar mellett dolgozott, és a zenekart sikerre vitte, a zenekar kirúgta, a dobosától megvált, a gitáros elment Amerikába, és ki tudja, mikor jön haza... Mindenki azt gondolta, hogy "na, itt a Tankcsapdának vége van", és ez a szám egyfajta kinyilatkoztatás, hogy nem így van.

- Itt vannak a tankok.

- Igazi old school Tankcsapda-szám, egy punk rock and roll, ami rajta lehetett volna akár a Punk & Rollon is. Nevezhetjük buta dalocskának is, de én nagyon szeretem énekelni, a közönség nagyon szeret rá táncolni meg énekelni. Ez egy igazi koncertdarab, aminek nem kell különösebb okát vagy miértjét keresni.

- Meg kell halnom.

- Az egy érdekes darab. Slágeres basszustémával kezdődik, aztán a végére teljesen ilyen "vrrrrrrrrrr", más hangulattá alakul. Az egyetlen olyan dal ezen a lemezen, ami megmaradt a kísérletezős kategóriában, szövegileg is - nem annyira egyértelmű rímpárok vannak benne -, és zeneileg is. Én nagyon szeretem, az egyik kedvencem.

- Nem ver át.

- Mi egymás között kaliforniai punknak nevezzük. Nyilván nem olyan, mint egy Offspring- vagy egy Green Day-dal, de egy jó kis punkos darab. Csajozós, lehet rá énekelni, meg táncolgatni rá.

- Aki nem vak.

- A lemeznek a másik olyan sarkalatos darabja, mint az Agyarország, amiben leírom azt, hogy most mit gondolok úgy általában mindenről: a világról, magunkról, az emberekről, istenről, ördögről, minden ilyesmiről.

- Megkapod, ami jár.

- Egy poéndal végülis, ami aztán a lemezre került. A lemezt lezáró nagy "hrrrrrrrrrr" darab. Egy örömzenélésből kialakult szám... Hát ennyi, ez a 13 szám az, amit Agyarországnak hívunk. Én bízom benne, hogy az embereknek be fog jönni ez a dolog. Szoktam azt mondani, és most is mondom, hogy mi nem mindenkinek zenélünk. Vannak olyan zenekarok, akik mondják, hogy "mi mindenkinek szeretnénk zenélni". Mi nem. Nem akarunk mindenáron mindenkihez szólni. Azokhoz akarunk, akiket érdekel, amit mondunk. Ez a lemez, azt gondolom, egy tipikusan olyan lemez, hogy akik értenek ezekből a szövegekből - amik nem túl bonyolultak a megfogalmazás szempontjából -, azok értenek, akik meg nem, azok meg akkor sem értenének, ha ennél még primitívebben fogalmaznék.

koncert- és interjúfotók: Váczi Kristóf
interjú: Déri Zsolt est.hu 2001. 01. 09.

Kész csoda, hogy egymásra találtunk

Dominic Miller, Sting gitárosa

Greg: Buenos Aires-ben, Argentínában születtél, tíz évvel később már az USÁ-ban, majd Angliában laktál. Elég mozgalmas gyermekkorod lehetett. Hogyan alakult mindez?

Greg: A szüleid éppen Dél-Amerikában dolgoztak, amikor megszülettél?

Dominic: Igen, az apám ott dolgozott. Teljesen hétköznapi munkát végzett, ő nem zenész. Az iskolában spanyolul, otthon pedig angolul beszéltünk.

Greg: Mi volt az első meghatározó zenei élményed? Kik voltak a példaképeid gyermekkorodban?

Dominic: Gyermekként a Beatles-ért és a Stones-ért rajongtam, majd jött Jimi Hendrix. De ugyanakkor rengeteg brazil muzsikát is hallgattam, például Antonio Carlos Jobimet vagy bossa novát. Dél-Amerikában mindenki ezt hallgatja, mindenütt ez szól. Nem is igazán játszottam ezeket olyan gyakran, de ott ez a hétköznapi zene. Mégis a rock and roll volt a legmeghatározóbb számomra.

Greg: Ezek szerint, így alakult ki ezen különböző kultúrák egyvelege nálad. Mikor kezdtél el gitározni tanulni és kitől?

Dominic: Úgy nyolc vagy tíz éves lehettem, amikor elkezdtem tanulni, és a nővérem mutatta meg hogyan kell. Elég jó gitáros. Érdekes volt, mert ismert néhány Stones és Beatles szerzeményt, ugyanakkor játszott bossa novát is. Tőle tanultam meg ezt a stílust, amely tulajdonképpen jazz akkordokból építkezik. Így már akkor jazzt játszottam, mielőtt még bármi mást tudtam volna. Elég furcsa...

Greg: És mikor kezdtél el foglalkozni a klasszikus zenével?

Dominic: Tizenöt éves voltam, amikor klasszikus gitárt kezdtem el tanulni. Elsősorban azért, mert nagyon kedveltem Julian Bream és John Williams zenéjét, amit szerettem volna elsajátítani. Élvezetes volt, ugyanakkor rendkívül bonyolult is. (nevet)

Greg: Tehát sok-sok zene volt hatással rád a klasszikustól, a flamencón és a jazzen át, egészen rockig.

Dominic: Igen, pontosan! Azóta sem igazán kötődöm egyetlen zenéhez sem, rengeteg különféle műfajban utazom egyszerre. Néha odajönnek hozzám a rajongók, és azt mondják, hogy: „Nagyon tetszik a stílusod!”. Erre én azt felelem: „Jó, de az meg milyen?!” Mára már világossá vált számomra, az én stílusom abból áll, hogy sokfajta stílust játszom.

Greg: Ha jól tudom, később session zenésznek álltál. Dolgoztál többek között a The Pretenders-szel, a Level 42-val, Paul Younggal és Phil Collins-szal. Hogyan teltek ezek az évek?

Dominic: Remekül! Hirtelen ekkor váltam ismertté a londoni hangstúdiók körében, és ez nagyszerű érzés volt. Ekkor jöttem rá igazán, hogy hogyan fejezzem ki magam, hogy ki is vagyok tulajdonképpen. Ezek a munkák rengeteg önbizalmat adtak. Jó volt nagy nevekkel játszani, akik tiszteltek azért, amit csinálok. Egyre erősebbnek és erősebbnek éreztem magam. Játszottam popot, rockot, funkot és még sok minden mást, s nem volt problémám egyik zenei irányzattal sem. De folyamatosan tanultam, s tanulok még ma is.

Greg: Sokszor lehetett azt hallani tőled, hogy neked van a legjobb munkád a világon... Majdnem tizenöt éve játszol együtt Stinggel, ami eddig öt stúdióalbumot és öt világkörüli turnét jelent. Valamint – az igazat megvallva – a te együttesedben játszik a világ egyik leghíresebb basszusgitárosa!

Dominic: (nagyot nevet) Igen, ez így van!

Greg: Elmesélnéd, hogy hogyan történt a legelső találkozásod Stinggel?

Dominic: Hát, soha nem felejtem el! Az a találkozás gyökeresen megváltoztatta az egész életem. Emlékszem, meghívtak New York-ba, hogy együtt jammeljek vele. Amolyan meghallgatás-féle volt. Korábban sohasem voltam Sting rajongó, nem volt meg egyetlen lemeze sem. Ráadásul, meglehetősen magabiztos és elég pimasz fazon voltam akkoriban. Nem is izgatott túlságosan, mert már akkor jól ment a szekerem. Sok lemezen szerepeltem, és éppen a The Pretenders-nél zenéltem. „Elmegyek és megcsinálom, vazze!” – mondogattam. Tudtam, hogy Sting korábban a Police-ban játszott, akkoriban hosszú haja volt, az esőerdők megmentéséért fáradozott, és jazz zenészekkel vette körül magát... Én meg nem is szerettem a jazzt! Bár ki a francot érdekel?! (nevet) Szóval, nem foglalkoztatott annyira az egész téma. Aztán végül elmentem úgy, hogy egyetlen dalát sem ismertem, viszont körülbelül három órán keresztül jammeltünk együtt. Csak jammeltünk, jammeltünk és jammeltünk egy dobos kíséretében. Emlékszem, hogy elég jól ment a dolog, miközben Sting rengetegszer próbára tett. Egyszer egy 7/8-os ritmussal állt elő, amit rögtön felismertem: „Na, az én eszemen nem jársz túl! – gondoltam magamban. A világ életemben Weather Reportot és Mahavishnu Orchestrát hallgattam, így ez nekem nem jelentett problémát.

Greg: Ezek szerint mégiscsak szeretted a jazzt?

Dominic: Nem is arról van szó, hogy nem szerettem, én minden zenét szeretek. De John McLaughlin és a Weather Report zenéjét mindig is imádtam. Nem is hiszem, hogy ez igazából jazz lenne, talán inkább fusion. Kicsit több is, más is, mint a tradicionális jazz... Tehát csak jammeltünk tovább, közben Sting dalait is sorra vettük, amelyeknél játszottam a saját gitár-részeimet. Aztán egyszer csak Sting belekezdett a „Fragile”-ba és megkérdezte tőlem, hogy: „Ismered ezt a dalt?”. Én mintha hallottam volna korábban, s visszakérdeztem: „Ez a te számod?”. A többiek meg mind a fejüket fogták, hogy: „Úristen!”. Így aztán eljátszottuk azt is. Tudat alatt már természetesen ismertem! Semmi gondot nem jelentett, hiszen ez is dél-amerikai muzsika, amit már sokszor játszottam. Csak nyomtam a riffet, és azt hiszem ez volt az a pont, amikor igazából egymásra találtunk. A három órás zenélés után Sting odajött hozzám, és azt mondta: „Figyelj! Beszélni akarok veled.” Gondoltam, most szimplán megmondja, hogy kopjak le, de nem is számítottam többre. Ennyi volt, köszi, viszlát! Aztán folytatta: „Szeretném, ha elvállalnád ezt a munkát.”. „Hát ez nem normális!” – gondoltam, „Nem is ismerem a dalait egyáltalán...”. Viszont emlékszem, hogy ezek után elmentem és megvettem Sting összes lemezét, s eldöntöttem, hogy akarom ezt az állást. Azért döntöttem így, mert tudtam, hogy ez lesz a tökéletes feladat számomra, a változatos zene. A legjobb időben hozott össze minket a sors. Ő pont engem keresett, én pedig pont őt.

Greg: És azóta is nagyon jó a kapcsolatotok. Ráadásul majdnem azonos gyökerekkel rendelkeztek, itt a zenei ízlésetekre és a sokszínűségre gondolok...

Dominic: Igen, ez egy „kollektív elegy”. Elképesztő! Kész csoda, hogy egymásra találtunk! Akkor épp nem is tudtam eldönteni, hogy rock gitáros vagyok, funk zenész vagy session muzsikus... „Ki vagyok egyáltalán?” – tettem fel magamnak a kérdést. Nem tudtam én sem. Amíg nem találkoztam Stinggel, meg sem fordult a fejemben, hogy létezhet számomra valaha is egy ilyen jó hely. És amint keményebben dolgoztam, egyre jobbá váltam.

Greg: Azóta olyan dalokat írtál közösen Stinggel, mint például a népszerű „Shape Of My Heart”. Milyen volt együtt a dalszerzés?

Dominic: (rágyújt egy cigarettára) Csak egy ötleten alapult az egész, egyetlen riffen. Tudod, hogy van ez a zenészeknél. Kitalálnak egy motívumot és kész... Emlékszem, ahogyan a tűz mellett ültünk a „Ten Summoner’s Tales” album készítésénél, és elkezdtem játszani. „Mi ez?” – kérdezte tőlem Sting. „Semmi különös.” – válaszoltam.

Greg: És megtetszett neki?

Dominic: Igen, megtetszett! Utána elkezdtünk szórakozni a témával, dobgéppel meg minden. Aztán mondta, hogy szeretne írni belőle egy dalt. Én meg beleegyeztem.

Greg: Melyik a kedvenc Sting dalod egyébként?

Dominic: A legnagyobb kedvencem egy olyan szám, amit nem szoktunk játszani, s nem is én játszottam eredetileg Stinggel. Ez az „I Burn For You”. Nagyon szeretem ezt a nótát!

Greg: Minden rajongó nagyon szereti! Nemrég történt egy szavazás a hivatalos honlapon, a Sting.com-on arról, hogy közkívánatra melyik dal legyen a repertoár része. És az „I Burn For You” nyert!

Dominic: Egyetlen egyszer játszottam, életem első Sting koncertjén Uruguay-ban 1990-ben. Annyira tetszett... Hatalmas volt! Szeretem Sting azon korszakát. De hát ez még előttem volt... Amióta együtt dolgozunk, talán a „When The Angles Fall” a nagy kedvencem. Természetesen a pop nótákat is szeretem, mint amilyen az „If I Ever Lose My Faith In You”. Fantasztikus dal! Óriási struktúrája van, az akkordok, a dinamizmus, az A rész, a B rész... minden benne van. A dalszerzés összes szabályának megfelel.

Greg: És mi a helyzet a mostani koncertturnéval? Ha jól tudom, néhány új dalt egészen másképpen adtok elő a színpadon, mint ahogyan az az albumon szerepel. A „Forget About The Future”-ben például a „Jeremiah Blues” gitárszólóját játszod, a „Stolen Car”-nak pedig amolyan karib-tengeri feelingje van...

Dominic: Amint elkészül egy lemez, Sting nem is akar többet hallani róla. Csak hagyjuk, hogy a dalok maguktól fejlődjenek tovább. A turné elején mindig elkezdünk kísérletezni a szerzeményekkel, s nem szeretnénk ugyanúgy eljátszani őket, mint ahogyan a lemezen szólnak. Egyre csak változnak és változnak... Vannak persze olyan dalok is, amelyeket ugyanúgy játszuk, ilyenek például a Police nóták.

Greg: Ezeknél csaknem ugyanaz a felépítés, valamint a hangszerelés is?

Dominic: Igen. És még van néhány klasszikus, mint a „Fragile”, az „If I Ever Lose My Faith In You” vagy a „Fields Of Gold”. Ezeket is úgy játszuk, mint a stúdióalbumokon. A többi dallal viszont – amelyek inkább improvizáción alapulnak – szeretünk jókat szórakozni.

Greg: Például a „This War” élő verziója engem Miles Davis „It’s About That Time” kompozíciójára emlékeztet.

Dominic: Ó, tényleg?! Nem is tudtam, ezt még nem mondta senki. Mármint ismerem azt a szerzeményt...

Greg: Van valami hasonlóság a számomra. Bár lehet, hogy tévedek...

Dominic: Ez bók mindenesetre!

Greg: Meg tudod mondani nagyjából, hogy hány százalék az, amit a színpadon improvizálással töltesz?

Dominic: Azt hiszem, kevesebbet mint korábban. Ez azért van, mert több zenész van a bandában. És amikor többen vagyunk, korlátozva vagy az improvizáció terén. De én azt gondolom, hogy amikor korlátok közé vagy szorítva, akkor jobban is tudsz játszani. Az, hogy most kevesebb hely jut számomra improvizálni, igazából az előnyömre válik. Annak idején, amikor az együttesbe kerültem, Sting még nem ismert engem. Ekkor még úgy játszhattam, ahogy csak akartam. De most már jobban szeretem én is a korlátokat. Olyan ez, mint egy festőművész esetében. Néha csak két színt használ, másszor többet, olykor mindet. Mégis, talán azt mondhatom, hogy nagyjából negyven százalék az improvizáció és hatvan százalék a nem-impro.

Greg: Szeretnék rákérdezni az új szóló albumaidra is. A „Shapes” című lemezed egy klasszikus válogatás, többek között olyan közreműködőkkel, mint Placido Domingo, Sting és Chris Botti. Ezen az albumon Bach, Beethoven és Schubert műveket játszol, és nagy népszerűségnek örvend Európa- és világszerte. Valamint nemrégiben jelent meg a „Third World” című szólólemezed is.

Dominic: A „Third World”-ön a „Brand New Day” turné befejezése után kezdtem el dolgozni. Négy nótát rögzítettem, és elkészítettem ekkor egy komolyzenei darab demóját is, mivel a turné során rengeteget játszottam klasszikusokat a szállodái szobákban.

Greg: És mindezt azért, mert kaptál Stingtől egy „Bach partiták és szonáták” kottakönyvet ajándékba?

Dominic: Igen, adott egy Bach könyvet. Mindig ezt játszuk egymással...

Greg: Kihívásokkal szórakoztatjátok egymást?

Dominic: Igen, amolyan kihívás-féle ez, vagy olyan mint egy sakkjátszma. Szóval, odaadta ezt a könyvet, és teljesen a rögeszmémmé vált. Sok darabot gyakoroltam, s volt közülük egy, amelyet rá szeretettem volna tenni a „Third World”-re is. Aztán megmutattam a produceremnek, és megkérdeztem tőle: „Na, hogy tetszik a lemez?”. Erre ímmel-ámmal válaszolt, hogy: „Ja, egész jó...”. Említettem neki, hogy még ezt a bizonyos klasszikus darabot is szeretném rátenni. Aztán a végén kiderült, hogy neki ez a bizonyos darab tetszett a legjobban, s arra kért, hogy vegyek fel egy teljes albumot klasszikus kompozíciókkal. Végül így készült el a „Shapes”, majd azt követően fejeztem be a „Third World” című lemezt.

Greg: A dolog érdekessége, hogy a „Shapes”-t a Budapest Film Orchestrával rögzítetted...

Dominic: Így van! Pontosan.

Greg: Hogyan kerültél kapcsolatba velük?

Dominic: A vonósszekció hangszerelője, Nick Ingman ajánlotta őket.

Greg: És hol találkoztál a zenekarral? Itt Budapesten?

Dominic: Igen, itt Budapesten. Idejöttünk, a Magyar Rádió stúdiójába.

Greg: Hát, ezt nem is tudtuk...

Dominic: Óriási élmény volt a számomra! Negyvenöt fős volt a zenekar, csak vonósszekció. Rendkívüli zenészek! És sokkal olcsóbbak, mint Angliában... Nagyon profik, és igazán keményen dolgoznak. És a stúdió, ahol voltunk, valami hihetetlen! Szuper mikrofonok, nagyszerű terem... Egyszerűen nem értem, hogyan lehet az, hogy nem jönnek ide mások is felvételeket készíteni.

Greg: Akkor légyszíves reklámozd egy kicsit, Dominic!

Dominic: Jó! És tényleg nagyon jó zenészek. Sokban különbözik a megközelítés is. Az angol komolyzenészek szintén nagyszerűek, de azért mégiscsak más... A kelet-európai élet, és a zenéhez való hozzáállás nagyban eltér a nyugat-európaitól.

Greg: És mi a helyzet egy másik zenekarral, a „The Tweeters”-szel?

Dominic: Ó, igen! Akkor jövünk össze Manu Katché dobossal és Pino Palladino basszusgitárossal, amikor csak szeretnénk. Néha fellépünk pár helyen együtt... Elvégezzük a beállást, aztán jöhet is a buli! Voltunk például Zágrábban és néhányszor Franciaországban. Nem is igazán próbálunk, inkább a korábbi lemezeimről válogatunk. Tulajdonképpen ez adja a szerkezetét a műsornak, mely főként a „First Touch” (Első érintés) és a „Second Narute” (Második természet) dalaiból áll.

Greg: És mi lesz majd a következő lemezed címe? „Forth...” (Negyedik...)

Dominic: „Forth Something” (Negyedik valami) Nem tudom még... (nevet)

Greg: Milyen véleménnyel vagy a magyar komolyzenéről? Bartók Béla, Liszt Ferenc... Mind híres zeneszerzők voltak.

Dominic: Többet kellene velük foglalkoznom, mert nem igazán tudok kommentárt fűzni ehhez. Mindkét zeneszerzőt kedvelem, de nem vagyok akkora szakértő a témában, hogy részletesen kifejthessem a véleményemet róluk. Nem vagyok egy „komoly komolyzenész”. De szeretnék több és több muzsikát hallgatni tőlük! Azt hiszem, kellene egy listát készítenem a következő albumomhoz, mert szeretnék egy újabb klasszikus válogatást készíteni. És mindenképpen szeretnék visszajönni ide, felvenni a nagyzenekarral a vonós részeket. Nagyon érdekel a magyar komolyzene!

Greg: És ki a kedvenc jazz zenészed? Jazz gitárosod?

Dominic: Talán John McLaughlin. Azt nem szeretem, amikor olyan gyorsan játszik, de amikor lassabban, azt igen. Imádom a szerzeményeit és az akkord-struktúráit. Azok valami hihetetlenek! De amikor annyira rohadt gyorsan teker, az valahogy nem jön be... Inkább olyan szerzeményekre gondolok, mint például a „My Foolish Heart” vagy hasonlók. A zenei nyelvezete egyszerűen eszméletlen!

Greg: És szereted Paco de Lucíát?

Dominic: Nagyon állat! Utálom... (nevet)

Greg: Tavaly Pat Metheny-vel is felléptél egy németországi fesztiválon, és a „Shape Of My Heart”-ot adtátok elő...

Dominic: Igen, épp ő is ott volt. Kijött és jammeltünk egy nagyot! Fantasztikus volt! Olyan, mint egy csoda... Nagy rajongója vagyok, nagyon szeretem. Bár nem a kedvenc gitárosom, ő egyszerűen Pat Metheny. Minden nagy zenész valahogy beskatulyázza magát egyetlen stílusirányzatba. Csak Pat Metheny játszik úgy, mint Pat Metheny.

Greg: Mint ahogy például Mike Stern is...

Dominic: Igen, ő szintén nagy zenész!

Greg: Egy utolsó kérdést szeretnék feltenni neked, mégpedig az egyik hangszeredről. Van egy különleges Fender Stratocastered. Honnan is?

Dominic: Igen. Ez egy 1962-es modell, és egy producertől, Rodney Crowelltől kaptam ajándékba, amikor Nashville-ben jártam. Elég jó fej, nem?!

Greg: Nagyon szépen köszönöm az interjút!

Dominic: Én is köszönöm! Viszlát holnap este!

2005. szeptember 2., péntek

Babos Gyula az egyik legismertebb hazai jazzgitáros, aki már számos világsztár oldalán csillogtatta meg virtuozitását. Párhuzamosan több hazai zenekarban is láthatjuk-hallhatjuk, az elmúlt években döntően a Babos Project Romani és a Take Four tagjaként ismerte meg a nagyközönség. Nemcsak zenészként, de oktatóként is a műfaj egyik elismert zászlóvivője, hiszen már 1977 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára. 2005-ben új formációt hozott létre, Babos Project Special néven. Az idei év nagyon jól alakult, hiszen augusztus 19-én az Örömkoncert keretében harmincezer nézőnek játszott csapatával és zenésztársaival a Duna vizén felállított színpadon. Az eseményhez kapcsolódóan Babos Gyula a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje, Balázs Elemér pedig a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztje elismerésben részesült.

- Úgy vagyok ezzel, hogy nekem van a világon egy dolgom, én azt csinálom. Ha ez bármilyen szinten visszajelzést és elismerést kap, annak nagyon örülök, és ez bizonyítja, hogy nem hiába és nem rossz irányba teszem a feladatom. A köztársasági elnök úrtól kapott oklevélen az az indoklás áll, hogy a gitárművészi munkásságom - ami nemzetközi szinten is elismert – és a művészetoktatói munkásságom honorációja a kereszt.

- A magyar jazznek nem a díjak tesznek jót, hanem az, ha játszunk. Ha sokat zenélünk, úgy, hogy az emberek szeressék, miközben nagyon magas művészi színvonalat képviselünk. A hazai jazzéletnek az Örömkoncert tett jót, amit harmincezer ember nézett végig a Duna parton. Volt szerencsém fél órát játszani az új zenekarommal, a Project Speciallal. Azután az emberek mosolyogva köszöntek az utcán, és a műfaj le tudja magáról dobni azt a fajta ragadványt, hogy nem szólhat mindenkihez, hogy marginális, hogy entellektüel. Így működhet és így működik a dolog, és a magyar kulturális életben ilyen helye van. Ezt bizonyítják a kitüntetések is. Más kérdés, hogy külföldön sokkal többet tudunk dolgozni, mint Magyarországon, de ez nem probléma.

- Az elmúlt években a gyarapodó fesztiváloknak köszönhetően mintha nagyobb lenne az érdeklődés.

- Az érdeklődés nagysága ugyanaz, csak a megnyilvánulási formák változtak. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt a debreceni fesztiválon háromezer ember volt a sportcsarnokban, és másik hétezer kint a parkban. A nagykanizsai fesztiválon a sörgyárban a jam-session alatt reggel négy órakor még több százan voltak. Az én meglátásom szerint egy jelentős változás van. Régen az egyetemi ifjúság volt a törzsközönsége ennek az előremutató, szabadságot képviselő műfajnak. Ma ez a közönség inaktív, ezért állami támogatással próbáljuk az egyetemi jazzklubokat újraéleszteni. Nagyon hiányzik a hallgatókból ez a korosztály.

- Nem vagyok sem egyetemista, sem huszonéves. Mégis azt gondolom, hogy régen a szabadsághoz való ragaszkodást egyértelműen ez a zene és a rock jelentette Magyarországon. Ma a szabadság teljesen nyilvánvaló. Így „csak” a művészi megvalósulás lehet érdekes a zenében.

- A Project Romanival nagy sikereket értünk el. Fantasztikus fiatal zenészekből állt, akik viszont önálló karriert építettek fel az elmúlt években. Egyeztetés szempontjából ez lehetetlenné tette a közös játékot. Másfelől elértük zeneileg a saját határainkat. Ezért döntöttem úgy, hogy új formációt hozok létre. Szeretném a közép-európai kortárs zenét meghonosítani, ami igazából egy improvizatív műfaj. Nem a jazz hagyományos keretein belül van, hanem integrálja a kárpát-medencei, közép-európai, a magyar és a roma kultúrkör, és az ezt érintő pop és rockzenei hatásokat. Ehhez újra fantasztikus muzsikusokat találtam. Van egy 18 éves dobosunk, Balogh Laci, aki a jövő egyik csillaga. Veress Móni az énekes, tizenkilenc éves. A zongoristánk, Lakatos Robi a Mountreaux-i jazz zongoraversenyen első let. A bőgős Hárs Viktor, aki már évek óta velem játszik. Úgy érzem, hogy a Special továbblépés, és ezt a közönség is visszaigazolja. Október 28-án a Thália Színházban szeretnénk komplett keresztmetszetet adni a zenei gondolataimról a csapattal.

- Nagyon gondolkodom. Az utolsó lemezem egy koncertalbum, amit Trilok Gurtuval vettünk fel tavaly. Őszintén megvallva belefáradtam azzal küzdeni, hogy a hanghordozó lassan elvesztette azt a tulajdonságát, hogy figyelembe kerüljön a tartalma. A megítélésükkor a számszerűség és az üzleti elvek uralkodtak el. Ezt rosszul élem meg, ráadásul irányítani sem tudom: hogy milyen példányszám lesz, hogy veszik-e a lemezt, hogy hol lehet kapni. Ez nem ösztönöz lemezkészítésre. Viszont az élő bulik nagyon fontosak, hogy koncertezzek és minél több emberhez jusson el a Special élőben. Lehet, hogy készítünk egy lemezt, hogy meglegyen a lenyomat. Azonban a lemezkészítés és az élőzenélés között van számomra egy fal, és inkább az utóbbit választom.

Ismerős ismeretlen

Mint a mesében: a kultúra/zene értékeire érzékenyen reagáló újságíró felfigyelt a New Coat of Paint címu Tom Waits-feldolgozásalbumon szereplo amerikai Eleni Mandell énekesnore, s felkutatva a gitáros, dalszerzo eddigi két szólólemezét (Wishbone - 1998, Thrill - 2000), méltató sorokat írt róla. Egy alternatív zenékkel, muvészkönyvekkel foglalkozó boltos behozta a lemezeket, neki is tetszett, egy független koncertszervezonek hasonlóan, s felvállalták - egyiket sem az anyagi haszon motiválta -, hogy bemutassák nekünk. Tehát léteznek még csodák, de az igazi csoda maga a 32 éves Los Angeles-i énekesno volt, aki 2001 decemberében ezúttal zenekara nélkül, egy szál gitárral lépett fel a Trafó Bár Tangóban, szeptemberben indult amerikai és európai turnéjának záró koncertjét adva Bécs után. Nos, az órányi koncerten nagyon átjöttek a dobozgitár-ének dalok ebben az egyszemélyesre szukített verzióban is, a két szólólemez számai mellett már a tervezett új albumról is eloadott néhányat, majd barátságosan fogadta kérdezosködésem.

Wanted: Lemezeid alapján méltán tagja lettél azon noi dalszerzok-eloadók klubjának, melynek a Patti Smith, Suzanne Vega, P.J.Harvey stb. kaliberu muvésznok a legismertebb tagjai. Hogy látod a különbséget köztetek? Azért ok más-más korosztályt képviselnek.

Eleni Mandell: A fo különbség, hogy férfiak a zenészkedvenceim. Bár felnézek két olyan nagy noi énekes-dalszerzo egyéniségre is, mint Carole King és Nina Simone, de azért foleg Tom Waitset hallgattam, meg Bob Dylant és Randy Newmant. Ugyancsak hízelgo rám nézve, hogy fontosnak tartasz, de nem hiszem, hogy oly sokan tudnák egyáltalán, hogy létezek, mint az említett énekesnok esetében. De szerencsésnek érzem magam: sokfelé turnézhatok, találkozhatok emberekkel, zenélhetek_ Én azonban soha nem kaptam olyan támogatást, mint amit Patti Smith, P.J. Harvey vagy Suzanne Vega a multi lemezkiadójától. Ez a másik különbség, engem az underground lét eléggé megkeményített.

Wanted: A lemezeiden szereplo dalaid nagyon különbözo stílusúak, hangulatukban, a hangzásokban is ugyanezt észleltem: akusztikus és elektromos megszólalás váltakozik. Hogyan születtek ezek?

Eleni Mandell: Sokfajta zenét szeretek. Kelet-európai zsidó a származásom, gondolom emiatt a véremben van egyfajta szomorúság, melankólia, borúsabb hangulat. Én azonban az Egyesült Államokban nottem fel latin zenén, punk-rockon, a Beatlesen, a Rolling Stoneson, Elvis Presleyn, és egyáltalán a dzsesszmufajon, amiben minden keveredett. S mivel sokfajta zenét kedveltem, ezért nem is akartam dönteni egyetlen stílus mellett sem.

Wanted: Ha már itt tartunk, gyerekkorodban taníttattak zenélni valamilyen hangszeren?

Eleni Mandell: Már 5 évesen hegedülni tanultam, ez anyám nyomására egészen 13 éves koromig tartott. Amikor 15 lettem, úgy döntöttem, hogy dalokat fogok írni, olyanokat, mint kedvenc zenekaromtól, a kaliforniai X-tol hallottam. Kíváncsi voltam, hogy vajon képes leszek erre ugyanúgy, és ezért kezdtem gitározni is, egészen megszerettem. És csak hat hónapja kezdtem újra hegedülni, most megint kedvvel játszom rajta, persze nem valami jól megy. Igazából az érdekelt, hogy ennyi év kihagyás után mire emlékezem egyáltalán. Gyerekkoromban még zongoráztam is, de azt sem értékeltem igazán, mint ahogy a zenetanulást és a kötelezo darabokat sem. Bár akkor a nem igazán jó dolgok közé soroltam a zenei tanulmányaimat, de nyilvánvaló, hogy késobb sokszor mégis ezek segítettek.

Wanted: Úgy tudom, hogy az egyetemen muvészeti tanulmányokat is folytattál, konkrétan mivel foglalkoztál?

Eleni Mandell: Festészetet tanultam, olajfestészetet, de metszetekkel, konyomatokkal is foglalkoztam. De festékkel is néhányszor be akartam mutatni, hogy mi is az elképzelésem a képekrol. És a fotográfiát is kedveltem. Mindig is kreatív ember voltam, mindig vonzott a muvészet. Anyám és apám fontosnak tartották, hogy már gyerekkoromban megismerkedjek a muvészetekkel, így nem véletlen, hogy ilyen fontos lett számomra. Így vált egyre teljesebbé az életem, csak az okozhatott nekik szívfájdalmat, hogy a zenét választottam, de én szerencsésnek tartom magam, mert ennél jobbat kitalálni sem lehetett volna.

Wanted: Köztudott a kapcsolatod Chuck E. Weiss dobossal és Tom Waitsszel. Hogy is kezdodött ez?

Eleni Mandell: Tom Waitsre 16 évesen figyeltem fel: egy késo éjszakai MTV programban (The Cutting Edge) láttam, és nagyon megérintett. A zenéje valamiféle kelet-európai hangulatot is árasztott, és a hangja is különbözött mindattól, amit addig ismertem. Egészen beleszerettem a zenéjébe, és évekkel késobb megismerkedtem egyik barátjával, Chuck E. Weissszel. Eljátszottam neki egy saját dalomat, elég rettenetes lehetett, de o csak biztatott. Közben már az egyetemen tanultam, így aztán döntenem kellett, hogy mit is válasszak. Chuck egyre biztatott, hogy csak írjak dalokat, így vált a barátommá, mentorommá. És Tom Waits is, akit rajta keresztül ismertem meg, bátorított, évekig segített, hogy kialakítsam a saját zenémet, hiszen ez nem is egyszeru dolog.

Wanted: Kikkel dolgoztál a lemezeiden? Ok csak veled játszanak? És mi a fo zenei különbség a két lemezed között?

Eleni Mandell: Az elso lemezemet Jon Brionnal kezdtem, mindenféle különleges húros- és ütohangszerhez, akusztikushoz, elektromoshoz értett. Elég hosszú ideig készült, számonként és sávonként vettük fel: eloször az énekemet és a gitárokat, aztán Jon vette kezelésbe, különbözo hangzásokat alakított ki. Végül Brian Kehew-vel együtt fejeztük be az albumot. A másodikon is vele dolgoztam, még több zenei lehetoséget próbáltunk ki, trombitát, kürtöt, vibrafont, harmonikát, ütohangszereket, és mivel nagy rajongója voltam Danny Frankel dobosnak, ot is megnyertem az ügynek, a basszgitárosom pedig Sheldon Gomberg lett. Eloször az alapokat: a basszust, dobot, gitárt, az éneket vettük fel együtt éloben. Ez a legfobb különbség a munkamódszerben. Az elso lemez egyébként két évig készült, hétvégeken, amikor épp volt rá idonk és pénzünk, néha ezek hiányában hónapokig nem tudtuk folytatni. A másodikat már három hét alatt vettük fel. Ezt a fajta munkát jobban kedvelem, nem volt ido ráunni a dalokra, olyan gyorsan elkészült. Tehát ezt az albumot már igazi zenekarként vettük fel, színesebb is a hangzása. És a következo albumom is velük készítem. De ok sajnos nemcsak velem játszanak, sok az elfoglaltságuk, ezért például megtörtént, hogy turnéra Andrew Borger dobossal mentem, aki egyébként Tom Waits zenésze, és az is elofordult, hogy Woody Jackson gitáros segített ki. Azonban az említett csapatommal szeretném folytatni, igen tehetséges muzsikusok, remélem ok is annak tartanak engem. (Nevet)

Eleni Mandell: A dalírás nálam valami olyasmi, hogy amikor csinálom, csak úgy jön, beindul, nem sokat gondolkodom rajta, mert úgy nem megy. De attól is függ, milyen inspirációk érnek, néha megkedvelek bizonyos szavakat, néha pedig gondolkodom, hogy melyik szó is illene bele, mirol is akarok írni. Amikor aztán minden szó meglesz, és lassan összeáll a kép, még mielott kész lenne a dal, különbözo verziókat is kipróbálok, míg rá nem lelek a legjobbra. Ezek a szövegek 2-3 percesek, ennyi idobe kell suríteni a mondanivalót, ezt nem könnyu összehozni.

Wanted: A második lemezed szürrealista borítója úgy néz ki a felhokarcolókkal és a hátoldalon a repülogéppel, mintha megérezted volna a jövot, a szeptember 11-i drámai eseményeket.

Eleni Mandell: Nem igazán, hiszen a borítóján nem repülogépet látni, hanem engem és nincs becsapódás, ütközés, hanem én repülök Los Angeles belvárosának látképe felett. Sajnos a szeptemberi tragédia óta még jobban gyulölöm - addig is ki nem állhattam - a repülést. Mindez megváltoztatta az életünket, sosem lesz már olyan, mint korábban.

Wanted: Megjelent a napokban egy új kislemezed, két eddig még ki nem adott dallal, ami a Thrillrol lemaradt. Miért hagytad le az albumról, hisz ráfért volna?

Eleni Mandell: Már nem is tudom miért nem került rá, de öt ilyen dal maradt le az albumról. Na és utána megkeresett egy minneapolisi kiadótól egy fazon, hogy érdekelné valamilyen anyag tolem, kérdezte, hogy mit szólnék, ha bakeliten adná ki. Mondtam, hogy természetesen oké, hiszen ilyen lemezeken nottem fel, persze hogy izgatott a dolog, s ez a két dal tetszett meg neki, s így került a Turn On The Light és az I Still Think About You ilyen különleges lemezre.

Eleni Mandell: Néhány hónap múlva meg fog jelenni az új lemezem. És a következo turnémat ismét a zenekarral tervezem, beindulunk, miután kijött a lemez, hogy megtámogassuk koncertekkel. Remélem, Európába is eljutok, de inkább tavasszal vagy nyáron jönnék, amikor süt a nap, mert ez itt most elég hideg nekem. Szívesen térnék vissza ide is, ha hívnak, Budapest jó kis hely, remekül érzem magam.

2005. szeptember 1., csütörtök

Alapvető megújulásra, katarzisra volna szükség

- A rendszerváltásig a magyar rockzene - s azon belül a Fekete bárányok, köztük a HBB - kultikus státuszt töltött be a fiatal egy részének az életében. Aztán a politikai fordulat, majd a korai, "kapzsi kapitalizmus" mindent és mindenkit megváltoztatott. Ma már nyiévánvaló, hogy a rock is a nagy vesztesek közé tartozik, s a Fekete bárányok egyike-másika is jó pénzre váltotta a lázadást. De vajon hogyan érintette ez a HBB-t és személy szerint Téged?

Hobo: Azt gondoltam korábban, hogy a jó van elnyomva, s ha felszabadulunk,összetartunk, akkor az új, szabad szellemiségben kiteljesedik a műfaj,másoknak is lesz mondanivalója erről a világról. Nagyobb töltése lesz a dolognak, a zenészek nem egyszerűen számokat írnak, hanem érzelmeket, gondolatokat fejeznek ki a zenéjükkel. Nem így történt. Ehelyett a szar, a szenny, a mocsok kavarodott fel, s nem kerültek elő a "betiltott művek" sem. Mindössze a Hobo Blues Band és a Beatrice állt elő ilyenekkel. Sokan ma a rockot gyülöletkeltésre, politikai célokra használják. A műfaj nagy bajban van és csak kevés gondolkodó ember használja ezt a kifejezésformát.Gyűlöletkeltésre, politikai célokra használják. A rock gyökerei sokkal vékonyabbak voltak Magyarországon, mint képzeltem.

- Régen azt szerettük volna, hogy virágozzék minden virág. Most sincsenek virágok,de egészen más okból. Szerinted végleges az elsivárosodás?

Hobo: Alapvető megújulásra, katarzisra volna szükség.Ahogy a Cartoon Network háttérbe szorította a magyar népmeséket, hasonlóképpen az amerikanizálódás lassan megölte a hazai rockzenét is. Ami még szomorúbb, közönség nagy része kritika nélkül elfogadja a playback-előadókat.Érdekes jelenség, hogy például a mai 20 éves generáció nem fogadja el a saját nemzedékének fiatal zenészeitől a bluest. Pedig mindent tudnak...

Hobo: Ez is egy sajátos magyar jelenség. A legtöbb tehetséges zenésznek nincs türelme, kitartása ahhoz, hogy kivárja, amig "élőben" befut, sikeres lesz. Lemezeket akarnak, tv-fellépést, sikereket, pénzt. Ez természetes. De nem tudom elképzelni, hogy ha valaki élőben jó /Kispál és a Borz, Tankcsapda, PUF/, akkor azt előbb-utóbb ne díjazná a közönség.

- A rendszerváltás óta bekövetkezett helyzetet mindenki a maga módján lereagálta. Te anno is azt kérdezted a dalszövegedben, hogy "Ki vagyok én?" Most mi a válasz erre a kérdésre?

Hobo: Úgy gondolom - hogy semmiben sem változtam. A világ változott körülöttem, amelyben átfogó értékválság van. A gyerekek más értékeket követnek, mint10-20 évvel ezelőtt, hogy a hatvanas évekről ne is beszéljünk. Egyre nehezebb a helyzetem, érzem csúszok lefelé, mert egyre nehezebben tudok megélni. de nem fásultam bele abba, amit csinálok, nem adom fel. Nem vagyok művészi válságban, és igyekszem tisztességgel végigcsinálni azt, amit vállaltam. Ezért ma is kivülállónak számítok.

Hobo: Nem kötöttem alkukat. Nem vették meg a koncertjeimre a jegyeket a szponzorok, nem fordulok elő pártok és bankok környezetében, nem kapok pénzt alapítványoktól. Amit gondolok és érzek, azt a zenében, szövegekben mondom el, s azt hiszem, hogy poszthumusz mindez kifizetődik majd. Nem én mondom, hanem irodalmi körökben vélekedtek úgy, hogy a szövegeim zene nélkül is megélnek. Bennük van az utolsó 50 évünk...

Hobo: A rock mindig is szubkultura és ellenkultura volt. Mára újra az lett.Kivülálló maradtam én is, a hatalmat ma is piszkálja az, amit csinálok, hiszen 1992 után 8 évig ki voltam tiltva a "királyi televizióból".

- Ha végigtekintjük az életművedet, meglepő, hogy a "nagy halottaknak" - Jim Morison, József Attila, Allen Ginsberg, Viszockij, stb - esteket, lemezeket szenteltél. Miért ez a vonzódás az elmúláshoz? Vagy más oka van a szimpátiának?

Hobo: Akiket felsoroltál - s kiegészíthetném a névsort Villon, Lou Reed, Tom Waits, Chaplin, Fellini, Jack London és mások nevével is - mind kivülállók, csavargók, öntörvényű szellemi szabademberek voltak. Ők az én mestereim. A művészekért választottam őket, azért, amit csináltak, csinálnak. Mert a számomra oly fontos szabadságélményt találtam meg bennük. De ugyanez vonatkozik a bluesra is. A néger bluesok nem a költészet hangján szólnak. Pimaszság, szabadságérzet, örömteli és fájdalmas dolgok szólnak ezekből a dalokból. Dylant vagy a Rolling Stonest ugyanezért választottam. Hasonló hatással voltak rám Baksa Soós János József Attila átdolgozásai is 1968-ban. Mind-mind katartikus kapcsolatot jelentettek. Igy jártam ki a blues iskoláját - Willie Dixon, Albert King, Etta James, Elmore James, Howlin' Wolf, Muddy Waters -, aztán a hatvanas évek elején így ismertem meg Dylant, majd a fehér blues előadóit - Cream, Animals -, az amerikai rock előfutárait - Neil Young, Grateful Dead, Crosby Stills and Nash, Lou Reed, Velvet Underground - a hatvanas évek végének nagy bandáit, mint például a Jethro Tullt.De említheném a magyar költészetet, zenét vagy a kelet-európai kulturát Viszockijjal, Hraballal és másokkal. Ez mind hatott rám.

- Életművedbe ez valóban mind beépült, kimutatható. De az utóbbi években nemcsak itthon, hanem a világban is jelentősen átértékelődött, átalakult a rock szerepe. A továbbiakban honnan jöhet még inspiráció, mi a távolabbi cél így jóval túl az ötvenen?

Hobo: A pályámon három fontos állomás volt: a Vadászat, az I Love You Budapest és a Csavargók tízparancsolata. Ez utóbbival egy új korszak kezdődött az életemben.

Ha végigtekintem a pályámat, akkor azt látom, hogy a 23 év alatt nem kellett koncepciót változtatnom. Az első 10 évben /1978-88/ minden ötletemet meg tudtam valósítani: Oly sokáig voltunk lent, Vadászat, Esztrád, Másik Magyarország, valamint Ginsberg és Morrison-estek. A második évtizedben azonban ez a működési terület beszűkült. A HBB, mint együttes mindinkább nélkülözte a nyitottságot. És én önálló estekkel és egy "kamara együttessel", a Pávatollal igyekeztem bemutatni és műsoron tartani a zenéket és verseket, amelyeket a HBB nem tudott vagy nem akart játszani. I Love You Budapest, Viszockij- Morrison-, József Attila-estek/ .96-97-re eljutottam odáig, hogy szólóban ezek a műsorok és lemezek már sikeresebb voltak a HBB-nél.Váltani, lépni kellett. A váltás egybeesett a többiek szándékaival, így született meg új tagokkal az új HBB és már két közös lemezünk is van a Csavargók tízparancsolata és a Gyöngy a sárban.

- Utóbbi lemez nyáron jelent meg, megérdemelten sikeres. Mi történik a következőkben?

Hobo: A zenekart felvállalta a Show Time koncertszervező iroda és a Rock Hard kiadó. Karácsonyra jelenik meg a Hobo Blues című v asko kötet, amely 500 dalszövegemet, fordításaimat, novelláimat ésmás írásaimat tartalmazza. Dolgozunk egy közös lemezen a Ghymes együttessel. Baka ballada lesz a címe és terveink szerint az Állami Népi Együttessel közösen visszük színpadra. Kialakulóban van a jövő évi HBB-lemez szöveganyaga is, egyenlőre Szenvedély a munka címe.

Hobo: Szerettük volna és szeretnénk is, de másfél évtized alatt egyetlen kulturális kormányzat sem támogatta.nem kapunk hozzá támogatást.

- Nemrégiben az interneten is feltüntél. Önálló honlapod www.hobo. hu máris nagyon népszerű.

Hobo: Ha hívnak valahová, a közönség állandóan szövegeket, kazettákat, információkat kér tőlem. Többen szakdolgozatot írtak a szövegeimről, a HBB-ről. Úgy gondoltam, hogy az internet lehetővé teszi, hogy közvetlenebb, naprakészebb kapcsolatban lehetek mindazokkal, akik érdeklődnek a személyem vagy a zenekar dolgai iránt. Ez is egy állomás azon az úton, amelyen járok.

2005. augusztus 31., szerda

A lassabb dolgok kihívása

Az R.E.M. a 2001-es Reveal után úgy döntött, összegzi az elmúlt másfél évtizedet (az In Time slágerválogatással és az In View klipgyűjteménnyel, illetve a Perfect Square koncertfilmmel), hogy aztán új fejezetet nyithasson a 2004 októberében megjelenő Around The Sun albummal. Az est.hu interjúja Bécsben készült - aznap, amikor a zenekar bejelentette, hogy következő turnéja Közép- és Kelet-Európát is érinti.

A Georgia állambeli Athens városában 1980-ban alakult R.E.M. az elmúlt negyedszázad egyik legfontosabb zenekaraként írta be magát a rocktörténelembe. Michael Stipe énekes, Peter Buck gitáros, Mike Mills basszista és Bill Berry dobos Radio Free Europe című 1981-es bemutatkozó kislemezük, Chronic Town című 1982-es EP-jük, majd független kiadású nagylemezeik (Murmur - 1983, Reckoning - 1984, Fables Of The Reconstrucion - 1985, Lifes Rich Pageant - 1986, Document - 1987) sorával, poszt-punkból és folk-rockból építkező zenéjükkel és enigmatikus szövegeikkel kikövezték az underground/alternatív zenék mainstreambe való áttörésének útját, és ezt a színvonalat megtartották azután is, hogy 1988-ban teljes művészi kontrolljukat megtartva leszerződtek a Warner mamutkiadóhoz: Green című albumuk pályájuk legerősebb és legpolitikusabb lemeze lett, a némi pihenőt követő, finomabb, akusztikusabb beütésű Out Of Time (1991) és Automatic For The People (1992) pedig a két legsikeresebb. A világ tíz legnépszerűbb zenekara közé került R.E.M. ezután visszakanyarodott a rockgyökerekhez és a torzított gitárokhoz a Monster című albumon (1994), az annak viszontagságos - a négyből három tagot kórházba juttató - turnéján körvonalazódott New Adventures In Hi-Fi (1996) után egy évvel, 1997 végén azonban Bill Berry bejelentette kilépését.

- Azt hiszem, jól elkülöníthető szakaszokra lehet osztani. A karrierünk első szakaszát fokozatos emelkedés jellemezte egészen addig, míg a Losing My Religion kijött. Amikor az sláger lett, hirtelen népszerűvé tett minket az egész világon, nemcsak Amerikában. Utána a következő nagy változás már csak akkor jött, mikor Bill Berry úgy döntött. hogy visszavonul. Utána jött minden egész mostanáig. Volt egy kisebb törés, aztán egy rövidebb korszak Bill visszavonulásától a válogatáslemezig. Most a Best Of... után azt hiszem, új korszakot nyitottunk.

- Peter Buck egy interjúban azt mondta, az igazi fordulópont a karrieretekben az a nap volt, amikor aláírtátok az első lemezszerződéseteket, mert akkor rádöbbentetek: „Oké. Ez az. Ezentúl ebből fogunk megélni, soha nem kell dolgozni járnunk többé!” De a zenekarosdi is komoly munka, nem?

- Van néhány aspektusa a munkánknak, ami nem játék. Klipforgatások, fotózások, interjúk - ez a rész nem igazán tartozik a zenéléshez. De ha van egy lemezed, amire büszke vagy, és azt akarod, hogy az emberek tudjanak róla, ezt kell tenned. Én ezt nem bánom: egy szép városban egy szép hotelszobában olyan emberekkel beszélek, akik kíváncsiak arra, amit mondok. Ez jobb, mint a kubikosmunka (mosolyog).

- Bill Berry távozásakor fennállt annak a veszélye, hogy az R.E.M. feloszlik?

- Igen, komoly vészhelyzet volt, nagyon közel jutottunk a feloszláshoz. De nagyon makacs fickók vagyunk, szeretjük, amit csinálunk, és be akartuk fejezni a lemezt, aminek a közepén voltunk, mikor Bill visszavonult - és végül keresztül is verekedtünk magunkat a dolgon. Lehet, hogy bölcsebb lett volna, ha akkor kicsit leállunk, hogy átgondolkodjuk a helyzetet, de nem, makacsok voltunk, és meg akartuk csinálni a lemezt, és végül is örülök, hogy megtettük. Bill nagyon boldog így, elégedett a mostani helyzetével, és mi is elégedettek vagyunk a mi mostani helyzetünkkel.

- Előfordulhat, hogy valaha még együtt játszotok?

- Ki tudja? Volt már olyan, hogy Bill eljött az egyik koncertünkre és beült a dobok mögé egy szám erejéig. Nem hagyott fel a zenéléssel, zenélget otthon a házában. De hogy egy-egy ilyen alkalmi beugráson túl még fog-e valaha velünk játszani, azt nem tudom. Nehéz ezt megjósolni.

- Bill Berry kilépése után gondolom, megnőtt a felelősséged a zenekaron belül, hiszen a basszusgitár mellett főleg hozzád tartoznak a billentyűs hangszerek is, amelyek akkor előtérbe kerültek. De a programozott alapok szerepe is megnőtt, és a dalszerzés módszere is változott.

- Hát azt nem tudom, hogy a felelősségem mennyit nőtt, de biztos, hogy sok minden megváltozott. Bill is írt dalokat, erre utána nem számíthattunk. A programozást nagyrészt a producerünk és a hangmérnökünk csinálta, Pat McCarthy és Jamie Candiloro. De ami leginkább megváltozott, az a közös munka dinamikája, az, ahogy Peter, Michael és én egymással dolgozunk: ki érkezik korábban, ki később, ki csinálja meg a dolgát hamarabb, ki szereti végére hagyni a sajátját... Ezekkel kellett boldogulnunk, ezeket a dolgokat kellett összehangolnunk.

- Az Around The Sun albumot nehéz volt összehozni?

- Nem volt nehéz, de hosszú időbe telt, mivel egyszerre két albumon dolgoztunk. Elkezdtük rögzíteni a dalokat, és tudtuk, hogy kettőt ki kell közülük emelni, hogy feltegyük őket a válogatáslemezre (a Bad Day és az Animal című számokról van szó - a szerk.). Aztán turnézni indultunk a Best Of... programmal, januárban pedig visszatértünk a stúdióba, hogy befejezzük az új albumot. Nem volt nehéz, mivel lemezről lemezre egyre kényelmesebben funkcionálunk a mostani trió felállásban. A keverés viszont nehéz volt, mindig az a legnehezebb rész számunkra. De maguk a felvételek nem voltak megerőltetőek.

- Miért épp Around The Sun lett a lemez címe?

- Tudod, a lemezcímek... Nos szükség van rájuk, hogy megkülönböztessük egyik korongot a másiktól, de nekem speciel nem sokat jelentenek. Ha nem kellene címet tennünk az albumainkra, azt hiszem, nem is tennénk. Az Around The Sun a lemez utolsó dalának a címe, és ez volt az egyetlen alkalom, hogy egy dalcím nyomán neveztünk el egy albumot. Ennyi év alatt ez az első eset, ez vicces. „A nap körül” - ez egy évet jelent, egy fordulatot a nap körül, egy évet az életünkből. Számomra egy album mindig egy pillanatkép, hanglenyomat arról, hogy milyen volt a zenekar az adott időszakban. Szóval ez az egy fordulat a nap körül - vagyis ennek a lemeznek az esetében két fordulat, hogy pontosak legyünk - arról tanúskodik, hogy ilyenek voltunk, ezt csináltuk. Ezen kívül nem sokat jelent.

- Az Around The Sun középtempós lemez, hol lassabb, hol kicsit gyorsabb középtempós számok sorakoznak rajta. Így is terveztétek? Direkt nem tettetek rá régi R.E.M.-et idéző energikusabb rockdalokat, mint a Revealen az Imitation Of Life, vagy mint a Best Of...-on a két új dal volt?

- Nem így terveztük. Írtunk néhány gyorsabb dalt is erre az albumra, de azok nem tűntek úgy, hogy olyan jól illeszkednének a többi közé. Van például egy I’m Gonna DJ című számunk, ami végül nem került fel a lemezre, de élőben valószínűleg fogjuk játszani - az egy elég dögös rockdal. De Peter és én, amikor komponálunk, élvezzük a kihívást, hogy lassú és középtempós dalokat írjunk és könnyen befogadhatóvá tegyük őket, rétegeket és mélységet adjunk nekik. Az ilyenekkel sokkal nagyobb élmény dolgozni, mint a gyorsakkal, azokat úgy írjuk, hogy beng-beng-beng (gitársikálást imitál a kezével) és már vége is. Mit lehet azokon cifrázni? Azokkal nem lehet igazán sokat kezdeni. Jobban élvezzük a lassabb dolgok kihívását... De most hogy ezt kimondtam, lehet, hogy a következő lemez csupa rock’n’roll lesz - ki tudja?

- Az új albumon ismét érezhető a Beach Boys hatása....

- Ezt Michaelnek kellene mondanod.

- ...néha mintha egy modern Beach Boys szólna. Ez most dicséret!

- Igen, nagyon is annak veszem. Nem nagyon akarjuk, hogy bármiféle zenei hatás nagyon kitűnjön nálunk, próbáljuk ezt elkerülni. Amikor az Up idején az At My Most Beautiful című dalt írtam a zongoránál, olyasvalaminek hangzott számomra, amit akár Brian Wilson is írhatott volna - már ha hízeleghetek magamnak. Végül is hagytuk: „Oké, a pokolba is, hát akkor tényleg hangozzon úgy, mint egy Beach Boys-dal!” Jó móka volt, de ez nem olyasmi, amit gyakran szeretnénk. Szerintem ezen az új albumon nincs semmi, ami túlságosan Beach Boys-osan hangzana, de persze nem tagadom, hogy nagy rajongója vagyok a Beach Boysnak, és tényleg hatással volt ránk, így kis részletekben előbukkanhat a nyoma.

- A mostani zenék közül melyek a kedvenceid, kedvenceitek?

- Ó istenem, nagyon sok van. A zenekar nevében persze nem beszélhetek, de én személy szerint nagyon szeretem például Angela McCluskey albumát, a Things We Do-t. Van a városunkból, Athensből egy zenekar, a Five Eight, amelynek megjelent most egy remek CD-je. Egy csomó athensi zenekarnak vannak nagyszerű dolgai, például ott az Olivia Tremor Control vagy a Now It’s Overhead, amely együtt turnézik velünk. Charlie Mars lemeze is elég jó. Van még egy csomó új zene, amit szeretek, de most ezek jutnak eszembe.

- Az új album nyitódala, a beharangozó kislemezre került Leaving New York emlékekről, visszatekintésről szól. Volt az albumnak előre megbeszélt tematikája? Előfordult, hogy azt mondtátok Michaelnek, hogy erről és erről kellene írnia szöveget?

- Sosem vitatjuk meg egy-egy lemez tematikáját. Azt sem tudom, hogy van-e valami fő témája ennek a mostani lemeznek. Michael csak leírja a dalokban, amiket érez. Néha utólag visszanézünk, és látunk központi témákat, de előre sosem gondolkodunk erről. A Leaving New York tiszteletadás New York City előtt - az a város pokoli időkön ment keresztül, és nagyon szeretjük -, lényegében egy szerelmes dal New Yorkhoz. Ami a többi dalt illeti, azt hiszem, nincs egy közös téma, amire felfűzhetnénk őket. Sok dal van, amelynek a hősei küszködnek, hogy felülemelkedjenek a problémáikon, próbálnak javítani magukon, a helyzetükön, az életükön. Akadnak szerelmes dalok, bár nem hiszem, hogy konkrét, személyes szerelmi vallomások Michaeltől, csak általános szerelmes dalok. Sok különféle dal került erre a lemezre.

- Az egyik legjobb például a groove-os The Outsiders, amiben az egykori A Tribe Called Quest együttes rappere, Q-Tip is közreműködik. Számodra miről szól az a szám?

- Én nagyon politikus dalnak találom. Ahogy én elképzelem, embereket látok magam előtt, akik kávéházakban találkoznak titokban, hogy megvitassák, hogyan buktathatnák meg a kormányt. Nekem erről szól.

- 2004 választási év az Egyesült Államokban. Az R.E.M.-nek ilyenkor mindig van mondanivalója. Idén hogyan kampányoltok?

- Azt hiszem, mindenki nagyon jól tudja, mit gondolunk George W. Bush-ról. Szerintem a politikája totális tévút, mind a belpolitkát, mind a külpolitikát illetően. Azt gondolom, John Kerry sokkal alkalmasabb ember arra, hogy elnök legyen, és sokkal nagyobb hasznára lenne az országnak, mint Bush. Szóval minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy Kerryt válasszák meg. Közvetlenül támogatjuk Kerry jelöltségét. Részt veszünk a Vote For Change nevű turnén, olyan előadókkal, mint Bruce Springsteen, a Dixie Chicks vagy Dave Matthews, hogy felhívjuk a figyelmet és pénzt gyűjtsünk arra a kampányra, ami arra irányul, hogy az emberek felkeljenek és elmenjenek szavazni. Akik úgy érzik, John Kerry jobb elnök lenne, de közben úgy gondolják, hogy a szavazatuk úgysem számít, azokat meg kell meggyőzni, hogy igenis számít a voksuk, és rá kell venni őket, hogy menjenek el a szavazófülkéig

- Az R.E.M. a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején egy generáció szószólója volt. Ezt megmaradt az évek során? Most melyik nemzedék szószólói vagytok, melyik generációhoz szóltok?

- Amikor én kölyök voltam, a generációk 15-20 évente követték egymást. Ma a generációk három évente cserélődnek, mivel a technológia olyan gyorsan változik: a 15 éves srácok teljesen más nemzedéket alkotnak, mint a 12 évesek, és mire a mai nyolcévesek 12 évesek lesznek, már ahhoz képest is egy teljesen más generációt fognak alkotni. Szóval én már rég nem tudom, kihez szólunk, ki figyel ránk, de igazából nem is aggódom emiatt. Lemezeket csinálunk, amik számunkra jól hangzanak és amikhez kötődünk érzelmileg, és azt hiszem, ez megérinti az embereket, életkoruktól függetlenül. A fiatalokat olyan sok információ bombázza, zene mindenfelől, hírek mindenfelől, borzalmas tévéműsorok mindenfelől... Mi a magunk részéről csak annyit tehetünk, hogy gondoskodunk arról, hogy a zenénk kikerüljön a világba, és bárki, aki akarja, hozzáférhessen.

- A Reveal albumot annak idején úgy jellemezted, mint az Automatic For The People és az Up keverékét. Az Around The Sun esetében mit mondanál?

- Nehéz ez így, hogy nekem kell megfogalmaznom, jellemeznem. Ezt inkább a hallgatóknak és az újságíróknak kellene megtenniük. De ha mindenképpen mondanom kellene valamit, azt mondanám, hogy talán az Automatic For The People és a New Adventures In Hi-Fi keresztezése. De jelent ez valamit? Nem igazán. Ez a lemez magában áll: az ami. Ráadásul nekem nincs is igazán rálátásom, hiszen már két éve hallgatom ezeket a felvételeket, elegem is van már belőlük (nevet). Jó egy kis időre eltávolodni tőlük. De azt, hogy élőben játsszuk ezeket a dalokat, már nagyon várom. Már sokat próbáltuk őket, és nagyon jól, egyre jobban hangzanak élőben. A következő turnén az összeset fogjuk játszani. No nem minden nap az összeset, csak négyet-ötöt egy adott nap, aztán a következő napon másik négyet-ötöt, attól függően, hogy közülük éppen mely dalokhoz lesz kedvünk. De mindegyik benne lesz a turné-repertoárban.

- A Best Of... turnéján előszedtetek és élvezettel fedeztetek fel újra olyan dalokat, amiket korábban nem nagyon játszottatok, mint például a So Fast So Numb vagy a lemezre sosem került Permanent Vacation. Várhatunk efféle meglepetéseket, ritkaságokat a mostani turnén is?

- Az a tavalyi egy egyedi turné volt, a visszatekintésről szólt. Akkor csak két új dalunk volt, a többi mind régi. Megcsináltuk, de több ilyet nem fogunk. A következő turnén legalább öt-hat új dalt játszunk minden este, váltogatva, de a kétórás program fennmaradó részébe bárhonnan válogathatunk, bármelyik lemezről, leginkább az Out Of Time-tól időben előre haladva - annál korábbiakból maximum egy-két dalt koncertenként. Még nem határoztuk el ezeket a dolgokat pontosan, de valószínű, hogy elsődlegesen a kilencvenes és a nulla-nullás évtizedre koncentrálunk majd. A nyolcvanas évek már nagyon messze vannak.
interjú + Mike Mills-fotók: Déri Zsolt 2004. szeptember 9.

A zene a legjobb nyugtató

A Budapesti Tavaszi Fesztivál vendége volt a Los Angelesben élő Zubin Mehta, a világ máig egyik legfelkapottabb karmestere. Sőt utána is egyfolytában koncertezett: Firenzétől Szentpétervárig, Szingapúrtól Bombayig. Ez utóbbi a szülővárosa, ahová mindig szívesen tér vissza, azért is, mert néhai karmester édesapja alapította meg a helyi szimfonikus zenekart. Maestro Mehta eredetileg orvosnak tanult, de az orvosi szikét inkább a karmesteri pálcára cserélte fel.

"Az első nyelv, amit megtanultam, a zene nyelve volt", meséli magáról a most 69 esztendős művész. 18 éves korában Bécsbe megy tanulni a Zeneakadémiára, és néhány évvel később már a Bécsi Filharmonikusok karmestere. A fiatal Zubin Mehta kirobbanó tehetségnek számít, egymás után hívják a legnagyobb zenekarok élére. Tizenhárom éven át a New York-i Filharmonikusok zeneigazgatója, ami a leghoszszabb, amit karmester valaha is ennél a híres együttesnél eltöltött. 1969 óta áll az Izraeli Filharmonikus Zenekar élén, 1998 óta pedig a müncheni Bajor Állami Opera főzeneigazgatója; a firenzei Maggio Musicale zenekart, amellyel most Budapesten vendégszerepel, 1986 óta dirigálja.

- Verdi, Beethoven, Brahms műveit vezényli Budapesten március 29-30-án a firenzei Maggio Musicale zenekar élén a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik sztárvendégeként. A közönség vágyai alapján választotta ki ezeket a darabokat?

- Ezek a művek a firenzei Maggio Musicale specialitásai. Ha csak olasz zenét játszanánk, az senkit sem érdekelne.

- Ön Indiában született, 18 éves korától mégis Bécsben osztrák-magyar zenei tradíción nevelkedett, zenei műveltségét Európának ebben a régiójában alapozta meg. Mennyire érzi magáénak a közép-európai klasszikus zenét?

- Ez a zene az én világom, ez áll művészi pályám középpontjában. És - talán ezt kevesen tudják - az is eléggé önökhöz köt engem, hogy első európai zenetanárom, akitől a legtöbbet tanultam, Hans Swarowsky, a kiváló osztrák karmester és zenepedagógus volt, ő 1899-ben Budapesten született.

- Nem először ad nálunk koncertet. Melyik korábbi budapesti fellépését tartja emlékezetesnek?

- A hatvanas években léptem fel először Budapesten. Máig emlékszem, hogy amikor a Liszt Ferenc Zeneakadémián Bruckner IX. szimfóniáját vezényeltem, Kodály Zoltán a nézőtéren ült. A koncert végén odajött hozzám, hogy köszöntsön. Pályám elejének ez volt a legemlékezetesebb pillanata. Ekkor találkoztam Kodállyal először.

- Ön szerint mi lehet az oka, hogy a mai modern zene iránt a nézők kevésbé fogékonyak? Nem igazán érdekli őket.

- Ez az egész világon így van. Nekünk, zenészeknek azonban kötelességünk, hogy játsszunk modernet is. Én a magam részéről nagy csodálója vagyok Kurtág zenéjének, bár az is igaz, hogy nem sokszor adom elő az ő műveit.

- Sajnos a klassszikus élő zenei koncertek nézőszáma is csökken. Amerikában nemrég több tucat koncerttermet kellett emiatt bezárni. És Berlinben is sok a három opera, ezért a jövőben csak egyet működtetnek.

- Az Egyesült Államokban valóban gondok vannak, de ezen jól kiválasztott műsorokkal lehet változtatni. A fiatalokat - ha jobban odafigyelünk a programra - be lehet hozni a koncerttermekbe. Münchenben, ahol jelenleg a Bajor Állami Opera főzeneigazgatója vagyok, nincsenek ilyen problémáink, mindig telt ház előtt játszunk. Berlinben valóban túl sok a három operaház, amit nem tudnak mindig teljesen nézőkkel megtölteni. De szó sincs róla, hogy ezért bezárnák őket, hanem egy vezetés alá vonva csupán egyesítik azokat.

- Ön rendszeresen vezényel a legfontosabb európai operaházakban, ugyanakkor dolgozik a leghíresebb zenekarokkal is. A Montreali Szimfonikusok, majd a Los Angeles-i és 13 éven keresztül a New York-i Filharmonikusok vezető karmestere volt, legutóbb pedig az Izraeli Filharmonikus Zenekarnak élethossziglan kinevezett zeneigazgatója lett. Melyik műfajban érzi magát igazán jól?

- Egyformán szeretem mindkét műfajt, operaprodukciókat és szimfonikus koncerteket máig egyaránt vezénylek.

- Ön, aki az egész világon otthonosan mozog, bizonyára tudja, vajon mi az oka annak, hogy a klasszikus zene már-már népszerűbb Japánban, Kínában, a Távol-Keleten, mint itt, Európában?

- Japánban és Kínában is valóban egyre elterjedtebb a nyugati komolyzene. Ennek oka részben az, hogy a klasszikus japán zene Japánban egyáltalán nem olyan népszerű. A Nyugattól a japánok, a kínaiak mindent átvesznek, a kultúrát, a zenét is beleértve. Indiában, ahonnan én származom, van saját klaszszikus indiai zenei kultúra, és ott is egyre népszerűbb az európai komolyzene, bár jóval lassabban terjed, mint Japánban vagy akár Kínában. Lényegében ugyanezt a programot, mint amit Budapesten is játszunk, visszük el április elején előbb Szingapúrba, majd Bombayba.

- Ha már szűkebb pátriájáról beszél, engedjen meg egy személyesebb kérdést: mit jelent az önnek, hogy a családja egy indiai kisebbséghez, az iráni perzsa eredetű néphez tartozik?

- Az én párszi népem valóban kisebbség Indiában, de a családomat ezért soha semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem érte. Ez a kis nép több mint ezer éve él ott, és nincs oka panaszra. A diszkrimináció, a faji, vallási megkülönböztetés európai történelmét csak akkor ismertem meg először, amikor 18 éves koromban Bécsbe mentem a zeneakadémiára tanulni.

- Édesapja, Mehli Mehta, a Bombayi Szimfonikus Zenekar megalapítója, akiről azt mondják, hogy nagyon tehetséges karmester volt, önt eredetileg orvosnak szánta. Az orvosi szikét aztán ön mégis a karmesteri pálcára cserélte fel.

- Hát igen, így történt. Apám, mint afféle idősebb Johann Strauss, aki nem akarta, hogy az ifjú Johann is keringőket írjon, azt szerette volna, ha a fia valami más, komolyabb pályát választ magának. De engem az orvosi pálya egy cseppet sem érdekelt. Már a bölcsőben megfertőzött a komolyzene. Hétévesen kezdtem hegedülni és zongorázni. A két szemeszter alatt, amit az orvosi egyetemen elvégeztem, a vizsgákra készülve nem az orvostudomány, hanem a zene járt a fejemben. Aztán, amikor végleg elhatároztam, hogy orvosi tanulmányaimat abbahagyom, a döntésemet a családom apámmal együtt elfogadta. Azóta receptként én zenét írok fel, a zene ugyanis a legjobb nyugtató.

- A karmesteri pálya meglehetősen népszerű, a nagy konkurencia ellenére hogyan tudott mindig az élvonalban maradni? Mi egy jó karmester titka?

- Ez igazán egyszerű: meg kell találni a kulcsot, a titok nyitját, vagyis a műből ki kell olvasni azt az üzenetet, amelyet a zeneszerző nem írt bele a partitúrába. Néha persze szerencse is kellett, hiszen a hatvanas évek végén az akkor betegeskedő Ormándy Jenőt helyettesítve kerülhettem az Izraeli Filharmonikusok élére, amelynek 1969-ben lettem először a zeneigazgatója, majd 1981-től a tel-avivi zenekar egész életre szólóan megajándékozott ezzel a címmel.

- Olvastam, hogy március 15-én a tel-avivi egyetemen az ön részvételével felavatták az ön nevét is viselő zeneiskolát. Tanítással is foglalkozik?

- Habár a zeneiskolának én vagyok az igazgatója, sajnos nincs időm tanításra. A létrehozásának azért örülök, mivel az izraeli filharmonikus zenekarban játszó zenészek kaptak ezzel lehetőséget arra, hogy az egyetemen zenét, főleg - s ez nagyon fontos - a zenekarban való zenélést taníthassák. A célunk kifejezetten az, hogy otthon képezzünk zenei tehetségeket, ne veszítsük el őket azáltal, hogy elmennek külföldre zenét tanulni.

- Talán önből sem lett volna világhírű karmester, ha nem megy el annak idején Bombayból.

2005. augusztus 30., kedd

Sohasem szerettem az improvizációt

2005. augusztus 29., hétfő

az elvégzett munka örömöt és megelégedést okozzon

Még mindig nem ülepedett le a The Cure és frontembere körüli felhajtás. Mint általában a kultuszzenekaroknál lenni szokott, újabb és újabb feltételezések kapnak lábra. összehasonlítva Robert nyilatkozatait a hatodik számban megjelenttel, bizony erről nem minden esetben a média tehet: számtalan ellentmondást találhatunk. De talán szórakoztatóbb is egy zenésznek „színesebbnél színesebb” válaszokat adni, mint az unalomig ismételnie magát. A Bloodflowers sikerét eltérően ítélik meg a kritikusok, de talán a zenekaron belül sem teljes az egyetértés. A „vége hangulatot” erősítette a közelmúltban felröppent hír is, mely szerint Fat Bob szólólemezt készít. Az ezzel kapcsolatban felmerültek mellett a roskilde-i katasztrófa és a zenekar jövője is terítéken volt.

Fent a Várban található a Pararádió székhelye-stúdiója, itt működik már három éve. Meg-szokott dolog, hogy a jelenlegi zenei élet nagyjaival telefonon keresztül interjúkat készítünk. Így történt ebben az esetben is. Mivel Nótári Péter – a Para vezetője – Roskildében nem tudta a fennált körülmények miatt Robertet mikrofonvégre kapni, megbeszélt vele egy későbbi időpontot. A stúdióban egyik délután megcsörrent a telefon.

Tajtékos Lapok: A többiekkel találkoztam Roskildében, veled azonban nem tudtam beszélni. Mi a véleményed az esetről?

Robert Smith: A baleset időpontjában éppen sajtó-tájékoztatón voltam. Borzalmas az egész ügy, és általában az is rosszul jött, hogy sok messziről érkezett rajongó hiába költött rengeteg pénzt, nem láthatta a koncertet.

Ha emlékszel, Prágában is történt hasonló eset, amikor valaki öngyilkos lett a WC-ben…

Az egy egészen más történet, egy személy öngyilkossága, aminek nem lehet tudni, hogy mi állt a hátterében. Párhuzamot nem lehet vonni. Nem tudom ki volt az illető, de ez a megoldás nem vezet sehová, más kiút lehetőség is kell, hogy legyen. Bár az is lehet, neki nem volt más választása. Sajnálom… Ha körbenézünk, mindenhol történnek tragédiák, de ezt a The Cure kapcsán megint felfújták. Nem értek egyet, rossz ez az út.

Jól sikerültek a koncertek? Milyen volt a turné? A többiek Roskildében azt nyilatkozták, hogy ez az utolsó. Ezt alátámasztották a te nyilatkozataid is. A múltban ez már többször elhangzott, mégsem lett így. Mi az aktuális helyzet?

Nincs még vége a turnénak, néhány koncert hátra van. Most indulunk Ausztráliába, amit nagyon várunk. Ha a turné befejeződik, visszatekintve konkrét álláspontom lesz. A jelenlegi állás szerint biztos vagyok abban, hogy több turnéra nem indulunk.

Simontól ugyanezt meg-kérdeztem, de ő másképp fogalmazott. Ő azt mondta, hogy ugyanebben a felállásban nem fogtok turnézni. Ez nem ugyanazt jelenti számomra.

Ez a legjobb turnénk, amit valaha csináltunk, mindig a legjobb érzésekkel fogok visszagondolni a koncertekre. Úgy érzem a többiek is hasonlóképpen vélekednek erről. Nagyon jó volt a légkör közöttünk, és a hangszerelés meg a közönség is fantasztikus volt. Ezek alapján úgy érzem, hogy ez megismételhetetlen. Nem tudom pontosan, hogy mi fog történni, de ugyanilyen lelkesedéssel kétlem, hogy újra tudnánk koncertezni. Erre szép lesz emlékezni, és a rajongóknak is így jobb. Teljesen az élő fellépésekről nem akarok lemondani, elképzelésem szerint beesik majd egy-egy fesztivál. Az biztos, hogy ősszel stúdióba megyünk, mert pár számot fel akarunk venni.

Sok rajongó találgatja, hogy mi lesz… A feloszlás híre mindenkit nagyon elszomorított. A többi tag azt mondta, hogy a döntés joga a tiéd, hiszen a The Cure = Robert.

Csak azért folytatni nincs értelme, hogy látszatzenekarként működjünk, az a rajongók becsapása lenne. Most inkább abba kéne hagyni, vagy a felálláson változtatni. Ha a rajongókat ez megnyugtatja, új album biztosan lesz még. Egyébként nem a közízlést akarjuk kiszolgálni, hanem az a cél, hogy a zenekar tagjainak az elvégzett munka örömöt és megelégedést okozzon. Kár kényszerpályára menni…

Mit jelent ez a stúdiófelvételek szempontjából? Még The Cure név alatt készül, vagy az is véget ér?

Van közösen felvett anyag is, utána következik az én szólóm. Egy időben dolgozom a kettőn párhuzamosan. Teljesen nem tudnék elszakadni az együttestől, amúgy az újak nagyon jó dalok.

Pár szót a szólóalbumról? Mi lesz az eltérés az eddig megszokottól? Azon a vonalon indul el, mint a Wrong Number táncolhatós hangulata, és a számomra nagy meglepetés World In My Eyes feldolgozás?

Valamennyire igen, mert lágyabb lesz. De lesznek rockosabb nóták is, egyszóval többféle stílus keveredik. Szeretnék olyan dolgokat kipróbálni, amit a The Cure-val sosem. Lesznek vendégzenészek is, de a teljes kép még nem állt össze. Talán egy kicsit a Faith időszakára hasonlít majd.

Menjünk vissza a Bloodflowers-hez! Úgy beszélnek róla, mint egy trilógia harmadik része. A Wild Mood… után hogyan kanyarodtatok erre? Miért a váltás?

A „Wild Mood Swings” után úgy éreztük, hogy pont egy azzal szembenálló dolgot kéne készíteni. Az albumok általában az akkori állapotokat tükrözik, a „Bloodflowers”-ben az akkori jelen is benne van, de az egész The Cure múltja is, hosszú évek belesűrítve. Annyira egységes lett, hogy Single-ket sem készítettünk. Úgy is készült, hogy ez az utolsó – minden benne legyen. Viszont mégis lesz következő, de nem ezen a vonalon. Azt tudnám elöljáróban mondani, hogy nagyon egyszerű lesz.

Nagyon személyes a Bloodflowers, különösen a 39. Hogyan született az album, a Wild Mood Swings jóval demokratikusabb, ezen az albumon egyértelműen a te irányításod látszik…

A „Wish” is demokratikus volt, és a fogadtatás is kevésbé sikeres. Senkire se kényszerítettem az akaratom, de eltökéltebb voltam. Voltak olyan számok, amiket egyedül otthon vettem fel. Simon és Roger ezt tolerálták, aztán a végén mindenkinek tetszett. A következő albumnál a két gyakorlatot ötvözni próbáljuk. Az a tervem, hogy egy nap alatt egy nótát rögzítünk.

Az együttes életét sok nevezetes és sajátos videoklip kísérte végig. Most miért nem készült?

A „Bloodflowers”-hez készült, de sosem lett bemutatva, pedig jó lett. Sokat változott a TV csatornák hozzáállása, és nem hiszem, hogy eleget játszanák. A turnékoncerteket rögzítettük, ezeket lehet, hogy megjelentetjük.

Mi a véleményed az új médiáról; az internetről? Van ellenérzésed az olyan dolgokkal szemben, mint a letölhető zenék /MP3/? A The Cure website is gyakran frissített, gondos munkára utal…

Tegnap is interneteztem, ott követem az eseményeket. Engem személy szerint nem érdekel, hogy a rajongó fizet-e az albumokért, hogyan jut hozzá. Jogdíj problémák felléphetnek, de ez nem engem érint, hanem a kiadót. Bár ha mindenki ingyen letölti, az hosszú távon sen- kinek sem lenne jó, az együttesek is ellehetetlenülnének. Jó dolog, hogy rengeteg ismeretlen alkotó jut a neten szóhoz. Igazságos úgy lenne, ha a letöltött zene után a művész kapna pénzt.

A munkát karácsony körül fejezzük be, de ahogy az lenni szokott /nevet/, a megjelenés csak áprilisra tehető.

2005. augusztus 25., csütörtök

Végső tiszteletadás Frank Zappának

Mikor 1992. elején eloször léptünk kapcsolatba a Zappa családdal, azt reméltük, hogy Frank hajlandó lesz egy egészen friss interjút adni nekünk, amit aztán azokkal a történetekkel kombinálva, amiket az évek során írtunk róla, összerakjuk a Zappa-különszámot. Azonban Frank, és felesége, Gail olyan segítokészek voltak, hogy az egész teljesen mésképp alakult: a különszámot teljes egészében új Zappa-anyag töltötte meg. A "Zappa!"-szám középpontjába pedig egy átfogó mélyinterjú került, magával az Emberrel. - A szerk. megj.

Múlt áprilisban (1992.) úgy indult a dolog, hogy csak annyit mondott a telefonba: "két órát kaptok" - ebbol aztán egy négyórás, személyes találkozás lett néhány héttel késobb, majd egy pár nap májusban, júniusban pedig egy teljes hétnél is több. Így ment ez egész nyáron át, telefonon és személyesen egyaránt, forgott a magnószalag, alkalmanként pedig, késo éjszakába nyúlóan, a videókamerák is dolgoztak, amikor a The Simpsons alkotója, Matt Groening megkért, hogy eljöhessen velünk, és feltehessen néhány kérdést annak az embernek, akit csak úgy emlegetett: "az én Elvisem".
Mindenki, aki dolgozott vele, arról beszél, hogy Frank szereti túlfeszíteni a húrt. Mi is megtapasztalhattuk, mit is jelent ez. Itt következik hát a surített (!) változata a leglenyugözobb interjúsorozatnak, amiben valaha részem volt, a legbrilliánsabb emberi lénnyel, akivel valaha találkoztam, a legnyitottabb otthonban, ahová valaha betettem a lábam.

De te tanultad az általános iskolában, vagy akkor ragadt rád, amikor doboltál??

- Nem. Már egészen korán rajzolgattam, firkáltam, festegettem, mindenféle ilyesmit csináltam. Meg aztán érdekelt a képzomuvészet is, és mindig is nagyon tetszett a zene lejegyzett képe. Zenét hallgatni is szerettem, de mikor elkezdtem leírni, alapjában véve csak azért csináltam, mert tetszett, ahogyan kinézett.

- Egyáltalán nem. A leghalványabb fingom nem volt róla, hogyan szólhat. Úgy képzeld el, annyira tudatlan voltam, hogy azt gondoltam, elég, ha elképzelem, hogyan festhet a zenedarab, azt lerajzolom, aztán keresek egy zenészt, aki el tudja olvasni - és ennyi az egész. Szó szerint ennyire naiv voltam. Szerencsémre senki a környezetemben nem tudott kottát olvasni, ellenkezo esetben elég hamar félbeszakadhatott volna a zenei pályafutásom.

Charles Ives nagy rakásokba halmozta a muveit, aztán egy ido után összekötözte és berakta oket a kamrába. Neked is megvan ez az érzésed a zenéiddel kapcsolatban, hogy csak gyulnek, és senki nem hallja oket soha?

- Ja. Nos, már mikor elkezdtem írni oket, tudtam, hogy többségük soha nem lesz hallható. De mikor írom, hallom oket - legalábbis amikor már túljutottam a tisztán grafikus perióduson, amikor már tudom, hogy az egyes jelek mit jelentenek, abban az értelemben, hogy hogyan fognak hangozni, ha megkérek valakit, hogy csináljon bizonyos dolgokat az egyes rajzi jelek nyomán. Ha megértem, hogy a hallható eredmény abból a pöttybol származik, amit az imént írtam le, akkor már hallom is.

Mégis sok modern zeneszerzo feladta, mivel nem tudta elérni, hogy zenéjét a többi ember is hallhassa. Charles Ives azt mondta egyszer, hogy azért vezet egy biztosítótársaságot, mert rosszat tenne a családjának, ha kommersz zenével kezdene foglalkozni, ugyanis állandó konfliktust okozna, hogy el tudja-e adni a zenéjét. Úgy gondolta, ez neki is rosszat tenne, mert állandóan emiatt aggódna, és ennek következtében a végeredmény mindenképpen rossz zene lenne. Neked hogyan sikerült elkerülnöd, hogy biztosítási ügynök légy?

- Nos, ez alighanem a zenetörténet nagy rejtélyeinek egyike: hogyan engedhettem meg magamnak, hogy azt tegyem, amit szeretek, és meg is éljek belole. A megoldás egyik kulcsa, hogy korán kezdtem, amikor még, ha valaki valamit különöset csinált, be tudott törni, és egybol szerzodést kapott - nem éppen jól jövedelmezo szerzodést, de legalább olyat, amivel aztán valamiféle felvételt készíthetrtt. És erre aztán megtalálta a maga hallgatóságát, függetlenül attól, hogy mennyire volt elfogadott az a furcsaság, amit csinált. Ma elképzelhetetlen lenne, hogy bárkivel szerzodjenek, aki olyasmit csinál, mint én. Aztán mikor lejárt az elso szerzodésem, elkezdtem különbözo lehetoségek után nézni, hogyan maradhassak meg az üzletben anélkül, hogy a kiadók áldozata legyek. Végül ez vezetett arra, hogy a saját kiadóm legyek, ami azért mégsem teljesen ugyanaz, mint biztosítási ügynöknek lenni. Arról azért beszélhetnénk, hogy gazdasági téren mekkora a különbség; mennyi fizetést vinnék haza, ha nagy kiadóvállalathoz kötne a szerzodésem, és mennyit így, hogy magam vagyok a lemeztársaság - ez egész egyszeruen összehasonlíthatatlan. Ugyanis még ha nem is adok el iszonyú mennyiségu lemezt, a különbség az összegek közt, amit akkor kapok, ha szerzodött zenészként szerények a lemezeladásaim, illetve akkor, ha saját lemeztársaságom van, a világ minden pénzével felér.

- Úgy érted, ugyanazok veszik-e a lemezeimet, akik a kezdetekkor, 1964-65-ben?

- Nem. Határozottan tudom, hogy ez nem így van, elég csak azokra a levelekre gondolni, amiket kapunk: mindenféle korosztálytól származnak. Alig egynéhány (ha egyáltalán) jön olyanoktól, akik beleférnének a korai MOI-rajongók skatulyájába. Néhányan talán még vannak, de ok alapjában véve csak a korai dolgokat szeretik. Mást nem is vesznek. Számukra annyi volt a dolog.

Milyen szervezoelvet vagy ötleteket használsz, amikor alkotsz? Egyszeruen csak leülsz, és azt gondolod, "ez most egy tizenkétfokú rész lesz", vagy "ezt a részt majd rögtönözzük", illetve úgymond ihletbol dolgozol, és minden intellektuális energiádat arra fordítod, hogy a muvet létrehozd?

- Ez a munka jellegétol függ. Mikor a komponálást kezdtem, csak firkáltam. A grafika volt a lényeg. Aztán hallottam a tizenkétfokó zenérol, és azt gondoltam "Nagyszeru. Csak annyi a dolgom, hogy a tizenkét hangot a szabályok szerint alkalmazzam, és még csak amiatt sem kell aggódnom, hogyan fog hangozni, hiszen a mu sajátos értékét az a matematikai törvényszeruség határozza meg, hogy milyen szépen rendezem el a 12 hangot, és hogyan biztosítom, hogy az egyes hangok ne hangozzanak el újra, amíg meg nem szólalt mind a tizenkettot." Ilyesmiket csináltam 17-18 éves koromban. Végül abban a szerencsében volt részem, hogy néhányat eloadathattam, de egyáltalán nem tetszett a hangzásuk, úgyhogy leálltam az egésszel.

- Aha. Hallottam általam kedvelt zeneszerzok 12 fokú szerzeményeit, ezért is próbálkoztam hasonlóval, de magát a rendszert túlságosan korlátozónak éreztem. Feltettem magamnak az alapveto kérdést: ha a mu sajátos értéke a matematikai sorozatoktól függ, akkor ki a halál mondja meg, hogy jó-e ez az egész, vagy sem? Legfeljebb azok a figurák, akik kottával és nagyítóval a kézben hallgatják, és megítélik, milyen ügyesen cserélgetem a hangokat. Márpedig ez meglehetosen unalmas. Így aztán váltani kezdtem egy olyan irányban, amit talán esetlegesebb stílusnak lehetne nevezni. Azon dolgok használatából áll, amik bármi okból jól hangoznak számomra, legyen az egy fájdalmas disszonancia, vagy egy szép dallam akkordváltásokkal és állandó ritmuskísérettel a háttérben.

Akkor hát voltaképpen interaktív a munkamódszered, és a komponálási elvek azokból a zenei tapasztalatokból születnek, amiket az évek során szereztél?

- Olyan ez, mint szakácsnak lenni. Az igazán jó szakács, ha rengeteg pénze van, és a legjobb nyersanyagok és felszerelések állnak rendelkezésére, akkor végülis bármit el tud készíteni. Csak arra lenne szüksége, hogy pontosan körülhatárolják a kívánt csemeg tulajdonságait. De ha nincs meg sem a felszerelés, sem a legjobb összetevok, sot, még szakácskönyv sincs, de enni azért szeretnék, viszont senki nem foz rám, akkor nincs más hátra, rögtönöznöm kell az ételt. Akkor bizony ez a módja, hogy összedobjam a cuccot.

Próbálkoztál valaha is régebbi korok muformáival, mondjuk egy - tágabb értelemben vett - concerto komponálásával?

- Nem. Tanulmányaim során oktattak ilyesmire, de nekem úgy tunt, ezek a formák csak azért létezhettek, hogy a korlátozott képzeloereju embereknek legyen valami elképzelésük arról, mit akar a zeneszerzo. Jónéhányat közülük a király eroszakolt a zeneszerzokre, o ragaszkodott ahhoz, hogy a dolgokat ilyen-olyan-amolyan adagokban tálalják. Ha nem ezt csinálták, akkor az nem felelt meg a királyi fogyasztás céljaira.

Zenetörténetet és összhangzattant én olyasvalakinél tanultam, akinek az volt a szilárd elképzelése, hogy a zenének az adott kor hangzását kell felidéznie, s így a Bach-, vagy Mozart-korabeli elmélet nem érvényes korunkban, illetve korunk zenéjében. Ha a modern idokrol és annak hangzásáról beszélünk, mit gondolsz, milyen messze mehet el a szerzo a hangmintavételben, mondjuk a dolgozó asszonyok vagy a légkalapács zajának alkalmazásával? Neked hatalmas gyújteményed van. Használsz ilyen elemeket?

- Éppen a tegnap befejezett lemezemen [Phaze III. - a szerk. megj.: valójában a Phaze III. befejezésére csak 1993. oszén került sor] van egy remek légkalapács- felvétel. Eredeti légkalapácsokat tettem bele. Csodálatos felvételeket készítettünk a konyhánk átépítése alatt. Azt hiszem, az érdeklodésem ezen dolgok iránt a Varese-féle "szervezett hangzás"-koncepcióból ered. Számomra azonban az a zenei kérdés, hogy miben áll a szervezoero? Más szóval, ha van egy igazán kituno légkalapács-felvételed, és elhatározod, hogy összevagdosod a dolgozó nok zajának szintúgy remek felvételével, akkor alkottál, vagy sem? Meddig tart a gyujtés, és hol kezdodik a komponálás?

Érdekes hallani, mit hoz ki Stockhausen vagy Boulez a tizenkétfokú zenébol, amikor valami szép születik egy lehetoségeit tekintve roppant merev és dogmatikus alkotási módszer alkalmazásával. Itt érheto tetten a muvészet.

- Namost azért a szépség meglehetosen szubjektív fogalom. Csodálhatják az emberek a muvek felépítését, miközben hallgatják oket, de a végeredmény mégiscsak hangszerek játéka. Mármost ha tetszenek a hangszerek, továbbá az a mód, ahogyan megszólaltatják oket, azért a hallható hang mégiscsak a mozgásra kényszerített levegomolekulákból származik, amik úgy mozognak, ahogy a papírra lejegyzett eloírásokat a zenészek végrehajtják; ok toszogatják a részecskéket, amik a mikrofont birizgálják, végül hallhatóvá válik az eredményt, és megfogalmazódik az ítélet. Ha ugyanez a darab más hangszercsoporton szólal meg, vagy éppen a dolgozó asszonyok, esetleg a légkalapács hangján, nem biztos, hogy ugyanilyen élvezetet okozna a hallgatása, mégha a hangok sorrendje ugyanaz maradna is.

- Nem, soha nem tanultam ellenpontot. Képtelen voltam felfogni. Minden szabályt utáltam, kivéve a tizenkétfokúságot, mivel az olyan együgyu dolog. Éppoly együgyu, mint a gondolat, hogy kerítsek egy tollat, némi papírt, egy kis Higgins-tintát, és egyszeruen csak zenét kezdjek rajzolni. De ami az ellenpont szabályait, a helyes ellenpontozás elsajátítását illeti, egész egyszeruen képtelen voltam rávenni magam, legkevésbé pedig az összhangzattan könyv segítségével, hiszen az összes, abban leírt recept olyan banálisan hangzik. Minden egyes gyakorlatot olvasva már hallani is, hogyan kell feloldani az egyes harmóniákat. Számomra csak annyi hallatszott, ahogyan a szokvány erot vesz a képzeletemen. Egyre azon gondolkodtam, miért is mérgezem magam ezzel a szarral, hiszen ha végre elsajátítom, azzal biztosan taccsra teszem magam.

Mikor Charles Ives összhangzattant tanult a Harvardon, ugyanez volt, ami az agyára ment; azt írta apjának, "a fickó azt akarja, hogy jobban oldjam fel az akkordjaimat", mire apja azt válaszolta, "mondd meg a tanárodnak, hogy vannak akkordok, amik nem akarják a feloldást".

- Igen, mondhatod ezt a tanárodnak, ha létezik az a bizonyos tanár-diák kapcsolat. Nekem ugyanis valójában nem volt tanárom. Azért jártam összhangzattanra, mert középiskolában a felso tagozatban kezelhetetlennek számítottam, így engedélyt adtak arra, hogy összhangzattan-órákat vegyek az alsósoknál. Azt találták ki, azért vagyok olyan hanyag, mert nincs mivel elfoglaljam magam. Így aztán megengedték, hogy felsos létemre az alsósokhoz járjak. Egy mr. Russel nevu jazztrombitás volt a tanár, szerintem o sem nagyon élvezte az összhangzattant, de hát ez volt a tantárgya. Mondhattam volna neki, "nézze, egyes akkordok nem akarják a feloldást", o viszont azt mondta volna, "persze, de kettest kapsz, ha nem oldod fel oket".

- Neked is úgy rémlik? Én is utáltam olvasni. Számomra egyébként az információ befogadásának ez a módja amúgy is baromi nehéz. Hírmagazinok még hagyján. De hiába van egy halom digitális berendezésem, szinte soha nem rágtam még át magamat egyiknek a kézikönyvén sem. Tulajdonképpen mindegyiket úgy tanultam meg kezelni, hogy valaki megmutatta nekem. Aztán mikor az alapfogásokat már tudom, elkezdem kikísérletezni, mi mindent lehet még kihozni a cuccból, olyasmiket, amik többnyire nem a használati utasítás legelején szerepelnek.

- Ráadásul a digitális berendezésekhez, még a legjobbakhoz is, meglehetosen hervasztó kézikönyveket adnak. Nem csak unalmasak, de hiányosak is. Sok olyan dolgot megcsinálok velük, amirol a gyártók mégcsak nem is álmodtak. Úgyhogy mégha csutkára kiolvasom is a használati utasítást, mindig fel kell hívnom a céget, és elmesélnem, "Meg lehet csinálni ezt-és-ezt? Nem? Akkor összedugnák ott azt a két drótot, hogy még ezt is meg tudja csinálni?"

- Nos, annyit dolgozom egy nap, amennyit csak bírok. Mostanában úgy átlag 15 órát.

Hogyan osztod be a munkaidodet? Mondjuk egy órányi zenehallgatás, egy óra gyakorlás, egy óra korrektúra, egy óra írás?

- Hogy mit csinálok, az attól függ, min dolgozom éppen. Az elmúlt két hónapban például nyakig ültem a lemezfelvételben, márpedig a lemezfelvétel munkarendje teljesen eltér a Synclavieren végzett munkáétól. Általában felkelek, keresek valami ennivalót, lemegyek, és egybol nekiesek a Sonic Solutionsnek. [Frank CD-mastereléshez használt keveroberendezése.] Szalagokat másolok a vinyóra, aztán keverem, equalize-olom, összerakom a dolgokat. Utána pedig, amint kész az album, leszedem, újraindítom a vinyót, és így tovább elorol. Ezt a melót többnyire éjszakai muszakban végzem. Hangmérnökünk [Spencer Chrislu] délelott 9-tol este 7-ig dolgozik, négy nap hetente. Az én munkarendem részben fedi át az övét. Elmagyarázom neki, mit kell keverni, hogyan akarom keverni, o pedig sínre rakja a cuccot. Közben alszom 4-5 órát, s mikor délután felkelek, addigra o már kész is a keveréssel, vagy éppen akkor veszi szalagra az anyagot. Úgyhogy én mondjuk 4-tol 7-ig mellette ücsörgök, és leellenorzöm a keverést. Majd tartok egy egyórás kajaszünetet. 8-ra pedig már vissza is jövök a Sonic Solutionshöz. Aztán többnyire reggel 4-ig, 5-ig dolgozom.

Vesztetted már el a munkád részeit számítógép elszállásakor, vagy a szalag megrongálódása miatt?

- Hát, a Sonic Solutions muködtetése kicsit olyan, mintha izotópokkal játszogatnék, mert sohasem lehet tudni, mikor történik valami különös dolog. Fantasztikus berendezés, de hihetetlen hibák vannak a szoftverben, ami szörnyu dolgokat képes muvelni. Az egyik ilyen dolog, amivel kénytelen voltam megtanulni együtt élni, egy kis jelecske, ami idonként elougrik a képernyon, és így szól: "A szabad memória 250 Mb alá csökkent. Zárjon be néhány fájlt, amit nem használ, vagy bútoljon újra, hogy megtisztítsa a rendszermemóriát." És ha ez nem történik meg abban a pillanatban, ha nem zárom be azt, amin éppen dolgozom, és nem indítom újra a rendszert, ami kb. öt percet vesz igénybe, akkor teljesen kiszámíthatatlanul fájlokat kezd ketörölni a vincseszterrol. Fogalmam sincs, miért. Mintha lenne egy saját, beépített vírusa, ami idonként aktivizálódik.

- Persze. Nincs ugyan béta teszteloi megbízásunk, de biztosíthatlak, hogy ha nem gondolnak arra, hogy megjavítsanak jónéhányat azok közül a hibák közül, amiket a szoftverük és hardverük fejlesztése során tapasztaltunk, akkor nagyot hibáznak. Az egyik oka annak, amiért ezt a cuccot használom, az, hogy többcsatornás szerkesztést tesz lehetové, nem csak sztereó berendezés számára. A németországi munkámra készüloben hatcsatornás keverést csináltunk Synclavieres és más dolgokból, és szükségem volt egy olyan szerkezetre, ami összeragasztja ezeket a dolgokat. Úgyhogy beszereztem a többcsatornás, továbbfejlesztett berendezésüket, ami aztán a legelso naptól fogva nem muködött. Leküldték a mérnökeiket, hogy itt cseszegessék a cuccot. Hihetetlen. A csekket persze még mindig nem állítottam ki a számukra. Azt mondtam, amint a cucc muködni fog, megkapjátok a pénzeteket. [A szerk. megj.: A céget azóta kifizették. Az egység muködik.]

- Nem tudom. Remélem, több ezer, szeretném, ha a cég bírná az üzleti versenyt, mert a gép jó. Annyi mndenre képes! Például el tudsz képzelni egy Mac alapú rendszert, aminek olyan szoftvere van, hogy automatikusan ki lehet szedegetni a klikkeket, meg a sercegést, meg a zajt a szalagról? Ilyen zajtalanító szoftvere van - én ugyan nem vettem meg, annyira drága volt -, de bárcsak nekem is lett volna valami hasonlóm, amikor a régi felvételeim felújításán kezdtem dolgozni. Csak egy kis mintára van szükség a susogásról, vagy a háttérzajról, vagy bármirol, amit ki akarok szedni, a gép már készíti is a felvételt az ominózus zajról. Felépít egy filtert, amin átfuttatom a zenémet, a zene megmarad, a zaj meg eltunik.

Kent Nagano szerint csodálatos élmény veled dolgozni, mivel a zenekar minden egyes tagját figyelemmel kíséred, meghallgatod az elképzeléseiket, gondosan megfontolod oket, aztán szemezgetsz belolük, sot, akár a saját, eredeti elképzeléseidet is megváltoztatod. Hasonló sikered volt Zubin Mehta vagy Pierre Boulez együtteseivel is?

- Hát, a Zubinnal közös munka meglehetosen kurta-furcsára sikeredett. A Los Angeles-i Filharmonikusok vezetése egy sikerkoncertettel számolt. Bizonyára nem a zenei tartalom miatt. Tulajdonképpen meg kellet vásárolnom a kiváltságot, hogy a LAF eloadja a zenémet. A zenekari partitúra elkészítése érdekében meg kellett fizetnem a másolási díjat, ami 1971-ben olyan 7-10 000 dollár között volt. Biztosíthatlak, hogy a koncertbol megközelítoen ennyi bevételem sem származott. Ráadásul még azt sem engedték, hogy szalagra vegyem. Azt mondták, ha benyomom a "Felvétel"-gombot, fizethetem az egész zenekar szakszervezetileg biztosított fizetését. Végül össz-visz két próbaalkalmat engedélyeztek, aztán - érted - ez olyan fesztiválesemény lett, rockegyüttes és nagyzenekar együtt a kosárlabdastadion színpadán. Hát így történt. Ami a Boulezzel való munkát illeti, a zenészek némileg mások voltak. Eloször is, kevesebben voltak, úgyhogy emlékezetes beszélgetéseket folytathattam velük. Néhányuk megkért, írjak szólókat nekik. A rézfúvósok egyike a Boulez Ensemble Intercontemporain-jével dolgozó fúvósötös vezetoje is volt, és megkért, hogy komponáljak rézfúvós darabokat. Az ütosök is zenét kértek. Végül egyik kérésnek sem tudtam eleget tenni, hiszen mindez idobe kerül.

- Akkor biztosan imádni fogod az új kiadását is, mert nemsokára jön CD-n. Az elso kiadásakor az Angel 5 000 példányt nyomott. Akkoriban a digitális rögzítési eljárás gyerekcipoben járt, úgyhogy enyhén szólva sohasem hozott extázisba az eredeti CD hangzása. Úgy gondoltam, a közelébe sem ér annak, ahogyan a zenészek valójában szóltak a felvételkor. Úgy tavaly július táján beszereztünk egy új Neve konzolt a stúdióba, ami sokkal tisztább és jobb hangzásra képes, mint a 10-12 évvel ezelotti Harrison. Ezzel aztán újrakevertem. Ez a változat lesz az újrakiadott CD-n.

- Amennyiben megéri, igen. Ért néhány elmarasztaló vélemény azzal kapcsolatban, ahogy a korai lemezeket feljavítottam. De most, hogy van egy Sonic Solutionöm, lehetové vált, hogy elovegyem a korai Mothers of Invention-lemezek eredeti szalagjait, átfuttassam ezen a berendezésen, hogy aztán egy késobbi idopontban az eredeti felvételek professzionálisan újrakevert változatát odarakhassam purista barátaink elé.

Az emberek ragaszkodnak a múlthoz. Egyesek esküsznek rá, hogy a bakelit jobb, a CD beszennyezi az igazi zenét.

- Szerintem a fo visszalépés a CD-t illetoen a grafika parányi mérete. Azt hiszem, az egyik dolog, amit a bakelitlemezek gyujtoi annyira kedvelnek, az a jól megvalósított csomagolás kézbevételének tapintható élménye. Lehet benne bármi kis izé, ha kézbeveszed, elolvashatod, a képek is jobban néznek ki. A CD ebbol a szempontból bizony visszalépés, hiszen nem más, mint egy kis szögletes muanyag cucc.

Öregedo szemem számára nehézséget okoz kibetuzni a feliratokat, nem úgy, mint amikor még a régi lemezek füzeteit olvastam.

- Nos, én már nem is olvasok. A látásomnak reszeltek, úgyhogy nemigen fárasztom magam azzal, hogy kisilabizáljam a mikroszkopikus feliratokat. Csak ha abszolút életbevágó információt keresek, akkor nyúlok a szemüvegért, és meresztem a szemem a borítóra. Szeretem viszont a CD-t azért, mert praktikus, és az én fülemnek jobban is szól, mint a bakelit, ugyanis világ életemben utáltam az utóbbi összepréselt dinamikus tartományát és a beszurodo apró ropogást.

- 300 dollárért összehoztam egy középiskolai zenekart, és megcsináltuk ezt a kis koncertet. Talán még száz ember sem jött össze, de a KPFK felvette, és sugározta is az anyagot. Tavaly egy angol srác, aki valahogy szerzett róla egy felvételt, elküldte nekem kazettán, de nem fárasztottam magam a meghallgatásával.

- Nem. Nade figyelj: az idoigényes dolgokat be kell tudni osztani. A zenehallgatás idoigényes foglalatosság. A számítógépre anyagokat másolni is idoigényes, márpedig én nagyon ügyelek arra, mire mennyi idot szánjak, úgyhogy a szabadidos zenehallgatást igyekszem korlátozni, a munkára és új anyagok eloállítására pedig annyi idot fordítok, amennyit csak tudok.

Amikor a pályafutásod indult, akkor sokkal inkább az ún. "komolyzenére" koncentráltál, mint arra, hogy rock and roll-sztár legyél.

- Noha végzos évemben volt egy rock and roll zenekarom, az érettségi évével, '58-cal bezárólag még egyetlen rockszámot sem írtam. Huszonéves koromig nem írtam semmiféle rock and roll-dolgot. Minden addig írt szerzeményem kamarazenei vagy nagyzenekari mu volt, és a Mount St. Mary-beli koncertig az összes eloadatlan maradt.

- Eggen. A koncerten például szalagra rögzített hangokat is használtunk. Elektronikus zenét vágtam össze, s minden darabban felhangzott a monó hangszórókból kiszurodo, nyávogó kis Wollensak magnó hangja, aminek elvileg el kellett volna vegyülnie az akusztikus hangszerek hangjával. Aztán voltak rögtönzött részek is, meg egy csomó más kísérleti eljárás.

- Addigra már hallottam Stockhausent. Már Boulezt is hallottam. A zenei horizontom már jóval az elso Varese-albumon túl terjedt, és ez óriási szó, hiszen Lancaster-ben (Kalifornia) éltem, és onnan próbáltam hozzájutni ezekhez a dolgokhoz. Na ezt képzeld el. A Varese-lemezt ugyanis még akkor szereztem, amikor San Diegóban jártam a középiskolába. Ahogy azonban Lancasterbe költöztünk, teljesen elszigetelodtem. Mi szegények voltunk, az albumok meg drágák, úgyhogy hamár egy csomó pénzt befektettél az ilyesfajta hangzóanyagba, hát apám, akkor minimum ronggyá hallgattad. Meg kellett térülnie a belé ölt kicseszett sok pénznek. Úgyhogy a zenei muveltségem a nagy, 12 inches bakelitlemezek borítóinak hátoldalán olvasottakból származik. A legtöbb lemeznek igen hasznos borítószövegei voltak.

- Volt egy kis zsebpénzem, félreraktam, és így meg tudtam venni a lemezeket. Túl nagyok voltak ahhoz, hogy ellophassam oket. Bárcsak Stockhausent kiadták volna kislemezen is!

- Naná. Ha tartottak volna kislemezen is ilyesmit, merthogy az pont megfelelt arra, hogy bedugd a gatyádba vagy a dzsekidbe. A rythm and blues kislemezgyujteményem talán 3%-a illegális forrásból származott, a nagylemezek közül viszont egy sem.

Én Kansasban nottem fel, emlékszem, gyerekkoromban hallottam Sosztakovicsot, és nagyon tetszett, de Varese vagy Stockhausen egyáltalán nem volt a lemezboltban. Mintahogy fekete zene sem a rádió musorán.

- Mindezen dolgok ártalmasak lehetnek a kiskorúak tudata számára. A Kansashoz hasonló államokban alighanem halálbüntetés jár az ilyen lemezek terjesztéséért.

A középkorban betiltották a terc hangközt, mert túlságosan gyönyörunek tartották, s így azt gondolták, hogy az ördögtol származik. Késobb a bovített negyed lett verboten, mivel az az ördög hírnöke volt. A Délen pedig, mikor Robert Johnson nyúzta a gitárját, a blues lett az "ördöggel cimborálás" szinonímája. Mi lehet az, amit ilyen ijesztonek találnak az emberek a zenében?

- Emlékezz csak, kik írnak ilyet. Az itt a kérdés, hogy ha valaki zenérol ír, miért kell mindjárt belerángatnia az ördögöt?

- Ez nem annyira a zenehallgatókra, mint inkább a zenei szakírókra jellemzo, mivel az o céljuk önmaguk elotérbe helyezése. Egyetlen oka van annak, hogy írnak: írónak gondolják magukat, és azt akarják, hogy mások is figyeljenek arra, amit írnak. Létük alapjait sújtó csapás, hogy olyanokról kell írniuk, akik azt csinálják, amire ok nem képesek. Úgy összegezném a véleményemet a zene világában ténykedo kritikusok legnagyobb részérol - írjanak bár rockról, vagy bármi másról -, hogy csak az a fontos számukra, milyen okos a cikkük. Egy csomó ember kényszerbol választja a rock and roll kritikát; legalább ezen a téren lehetoség nyílik számukra, hogy megéljenek, mivel halál biztosan képtelenek bármi mást csinálni. Úgyhogy nem lep meg, ha a zenei kritikákban gyakran lehet az ördögre történo utalásokat találni.
A másik, amit a régi korok zenei íróiról meg kell jegyezni: az írástudók roppant szuk közönség számára dolgoztak, hiszen akkoriban nem mindenki tudott olvasni. Aki tudott, az az egyházhoz vagy a nemességhez tartozott, márpedig nekik igazán volt elszámolnivalójuk az ördöggel, hiszen ok maguk találták ki a kurafit, hogy a krumplizabálók nyugton maradjanak!

Kent Nagano azt mondta, hogy állandóan vitáztok a muvészet és szórakoztatás témájáról. Azt mondja, te abban hiszel, hogy a muvészetnek szórakoztatónak kell lennie, míg o úgy érzi, a muvészet valami több is lehet, mint puszta szórakoztatás.

- Nos, valóban nem értem, miként gondolhatnak egyesek a múvészetre úgy, mint a szórakoztatás ellenszerére, aminek nem szabadna élvezheto élményt okoznia. Mi baj van a szórakoztatással? Úgy értem, a muvészetre mint egyfajta büntetésre gondolni - ez úgy hangzik, mintha az East Village-bol származna...

Mit gondolsz, a képviseloházi emberek miért tekintenek olyan ferde szemmel a muvészekre? Mi a gond a muvészet mondanivalójával?

- Rémiszto számukra a gondolat, hogy egy muvész esetleg oszintén beszél, míg ok ezt soha nem teszik, s így aztán nyilvánvalóan irigykednek is.

Azt állítod, nem kell magunkat feltétlenül kitenni a legnyomasztóbb zenék élményének. Mit gondolsz, mennyire kell figyelembe venni a muvésznek a közönséget komponálás vagy eloadás közben?

- Kell, hogy legyen benned egy kép arról, hogy mit is csinálsz, és kiknek csinálod. Az én módszerem szerint elsosorban is magamnak kell örömet okoznia. Ha nekem teszik, akkor jó, és pont. Ha másvalakinek is tetszik, az is jó. Ha pedig nem, akkor nagyon sajnálom.

Úgy érzed, az évek során elértél egy olyan szintre, hogy ki tudod elégíteni a saját muvészi igényeidet, és szerencsére még egy csomó embert is meg tudsz szólítani, akiknek, úgy tunik, szintén örömet okozol?

- A legnagyobb nehézséget számomra az okozza, hogy termékeim megjelenhessenek a piacon, mivel oly nagy erok sorakoztak fel ellenem mint független ellen.

- Nem csak a rádiókról van szó. Mindenféle rossz tapasztalataim voltak például nagy lemezbolt-hálózatokkal, amik keresztény tulajdonban vannak, és nem akarták a munkáimat terjeszteni. A legutóbbi eset alig egy-másfél éve történt, a Billboard kapcsán. A Washington állambeli hálózat megtagadta, hogy rendeljen a munkáimból. Sot, semmilyen instrumentális zenével nem hajlandók foglalkozni.

- Elmondanám, hogy semmi olyasmi nem hangzik el a lemezeimen, amikbol ne lenne tonnányi található az óriási üzleti sikeru rap-lemezek tömkelegén. Soha semelyik lemezemen, a szexualitással foglakozó számaimban sem mondtam semmi olyasmit, amit napjaink rap- vagy dance-lemezei sokszorosan ne szárnyaltak volna túl. Ami szerintem rémiszto lehet, az az a tény, hogy egyes emberek tudják, ha rámszállnak, nem fogom tartani a számat. Harcolni fogok. Nem vagyok hülye. Úgy gondolom ugyanis, hogy korunkat többek között éppen az öntudatos gondolkodás elleni küzdelemmel lehet jellemezni. A kormányzati munka minden szintjén létezik egyfajta összeesküvés az oktatás eljelentéktelenítésére, valamint azon egyének vagy csoportok büntetésére, akik teljes mértékben élvezni akarják az Alkotmány Elso Kiegészítésének áldásait. Az üzenet - korunk rejtett olvasata - a következo: fogd be a kibaszott szádat, és légy here. A kormányzati felállás napjainkban pedig úgy fest, hogy teljesen elhanyagolja az oktatás érdekeit, s ezzel állandósítja azt a fajta idiotizmust, ami lehetové teszi, hogy egy egész nemzet nézze a betelefonálós hitelkártyáival készenlétben a késo esti infomercial-okat. Hogyan történhetne meg mindez, ha az oktatás nem lenne olyan katasztrofális állapotban, mint most nálunk?

- Ha egyszer már beindult ez a spirál, a helyzet egyre csak romlik, hiszen ha az amerikai oktatás gépezete már beorölt néhány nemzedéket, az abból kikerülok már valószínuleg nem akarnak javítani a rendszeren, hiszen már akkor is gyulölték, amikor benne voltak, elvégre kiszívta az agyukat, mára pedig gyermekeik vannak, és azoknak is át kell esni ugyanazon. De nem akarnak a feszített idobeosztásukból vagy a szórakoztatóipar számára félretett drágalátos pénzükbol áldozni arra, hogy megfinanszírozzák az iskolák fejlesztésének költségeit.

- Nos, két fontos, egyaránt 3 betus dolog: az egyik az LSD, az a vegyület, ami képes a hippit yuppie-vá változtatni; az emberiség által ismert vegyületek egyik legveszélyesebbike. A másik pedig az MBA. Mikor az emberek kezdték komolyan venni az MBA-t, akkor vette kezdetét az amerikai ipari társadalom romlása. Ha a döntéseket az MBA-koncepció jegyében fogant számszerusítheto valóság alapján hozzák, akkor már suru szarban vagyunk, hiszen így valós dolog csak olyasmi lehet, amit számokkal lehet alátámasztani. És mikor az összes muvészi döntés átkerül olyasfajta emberek kezébe, akik ilyen szempontokat alkalmaznak a vállalatok számára meghozott alapveto döntések során, tekintet nélkül az emberekre vagy termékeik mibenlétére, a profitmaximalizálás kizárólagos igényét érvényesítve, akkor baj van. Nem jöhet létre minoség, nem létezhet tökéletesség. A minoség drága. Szerintem a gazdasági iskolákból kikerülo emberek többsége úgy kívánja, hogy a dolgok zavarosak legyenk. Ez következik cselekedeteikbol.

- Felháborít, ami Oroszországban és Kelet-Európában történik, a nyugati típusú gazdaságra történo áttérés kapcsán. Ok a legérzékenyebbek az ilyesfajta fordulatokra, mivel mindazok az úgynevezett szakértok, akik segítenek nekik megteremteni az új gazdasági rendszerüket, mind MBA-típusú gondolkodásmódot képviselnek. Most, hogy jártam ezekben az országokban, és láttam, milyen gazdag a kultúrájuk, elszomorít, hogy az egész el fog halni. Az MBA-mentalitás öli meg. Csak egy dolog rosszabb az ún. pénzügyi szakértoink garázdálkodásánál. A hittéríto missziók. Ez a két, leginkább kultúraellenes tett, amit egy nemzet egy másik ellen elkövethet.

- Ja. Egyrészt ott van a közgazdászok arroganciája, akik, csak azért, mert tudnak helyesen összeadni, azt gondolják, hogy a módszereik alkalmazása egy teljesen más kultúrában haszonnal fog járni. Hát szerintem ez nagyon rosszul fog elsülni a Keleti Blokk országaiban.

- Öt éven belül. Nem tudom, végül nem üt-e vissza, és nem lesz-e az egész rendszer még szocialistább. Az egész egy rémálom a világ azon része számára. Úgy tudom, a Szovjetúnióbeli statisztikák szerint minden harmadik ember a KGB-nek dolgozott. Kicseszett nagy fizetési listájuk lehetett. De ugyanakkor teljes foglalkoztatás volt. Úgy nottek fel, hogy hozzászoktak ahhoz a világhoz, melyben a szociális jólétük minden egyes formájáról a megfelelo kormányzati szerv gondoskodott. Mára mindez eltunt. Most képzeld magad a helyükbe. Tegyük fel, hogy máról holnapra megváltozik a társadalmi rend. És minden elony, akármilyen kicsi is, amit az amerikai kormány biztosít, hirtelen megszunik muködni. Vége. Teljesen összezavarodnának az emberek. Megpróbálnának visszatérni a múltba, mikor biztonságérzetük volt, és jó okuk arra, hogy másnap munkába menjenek. Akikkel ott találkoztam, azokat nem csak a pénz érdekli. Persze, szeretnének mindenfélét birtokolni - jobb autót, jobb lakást, az összes ehhez hasonló normális dolgot. Ugyanakkor büszkék a kultúrájukra, és nem akarják, hogy eltunjön, csak mert nincs rá pénzügyi fedezet. Mondok egy példát arra, hogy mi történt - ez a legnevetségesebb eset. Cehszlovákiában a forradalmat nagyrészt muvészek és egyetemisták csinálták. Egyfajta muvészi forradalom volt. A régi rendszerben aki muvész, vagy valami ilyesmi volt, annak fizetése volt, dolgozhatott, csinálhatta, amihez értett. Aztán beindult az átalakítás. Az új rendszerben nincs pénz semmi ilyesmire. Mindenki, aki az anyanyelvétol függo tevékenységet végez, eláshatja magát. Más szóval, a festok dolgozhatnak külföldre. A táncosok is. Az írók, vagy a színészek, akik cseh, magyar vagy orosz nyelven fejezik ki magukat, nehezen tudnak külföldre eladni. Márpedig elsosorban éppen ezek az emberek robbantották ki a forradalmat, mostantól viszont senki nem fizeti meg oket! Gondolhatod, hogy csak néznek, és azt gondolják, "Álljunk csak meg egy pillanatra, mi a pöcs is ez az egész?"

Ne is térjünk ki külön olyan részletekre, hogy tartósan megfigyelheto az a furcsa, új jelenség, miszerint a CNN "A Hét Futballmeccse" stílusában közvetíti a világ eseményeit. Úgy érezzük, mnden király, ha megesik egy olyan Nagy Klimax, mint a berlini fal szétverése, vagy a Tienanmen téri események, csakhogy aztán beleszaladunk a következo világválságba, mint például az Öböl-háború, melyrol Bernard Shaw jelenti, hogy feje körül rakéták cirkálnak, aztán végül senki nem számol el semmivel és senkivel, nincs semmi komoly információ. Fogalmam sincs, napjaink "kommunikációja" mirol is szól voltaképp.

- Oké. Hát, a demokráciának hála, éppen egy szabadon választott fasiszta kormánya van az Egyesült Államoknak, amit egyszeru emberek választottak meg - ugyanazok, akikkel együtt ballagtál a gimiben.

Mekkora az a mu, amit a Frankfurti Fesztiválra komponálsz? Több, rövidebb darabról van szó?

- 20 perc körüli zenét kértek amit 4-5 részben lehetne eljátszani, de nem csak ezt az egy darabot tervezem, mivel én egy egészestés fellépésre gondoltam, régi daraboknak a zenekar számára való újrahangszerelésével, valamint synclavier-átiratokkal. A hangversenyen színpadra lép egy kanadai táncegyüttes, a La La La Human Steps is. Hihetelenek. Az eloadás másik érdekessége a hatcsatornás P. A. rendszer. Szerintem még soha senki nem hallott ilyesmit élo körülmények között. Abból áll, hogy elöl, középen és hátul egyaránt elhelyezünk egy-egy sztereó hangrendszert, amelyek mindegyikén eltéro mix hallható.

Az elképzelés lényege, hogy teljesen megváltoztassátok a jövo hangzásvilágát.

- Hát nem fogjuk, mivel ahhoz, hogy hat csatornán hallgathass valamit, hat csatornás hangforrásra, azaz hat csatornás keverésre van szükség. Namost ki fog ilyet csinálni? Bármely zenész megtehetné, ha lenne ilyen eszköze otthon; mikor a lemzükön dolgoznak, és végeztek a sztereó keveréssel, akarhatnának hat csatornás keverést csinálni. Mindez kivitelezheto, de a zenészek többsége túl lusta. Egyáltalán, nem is érdekli oket.

Függetlenül attól, hogy elterjed-e a fogyasztók körében ez a rendszer, úgy tunik, új világ nyílik meg a zeneszerzok számára, ami többet jelent dögös hangok vagy tiszta hangzások írásánál.

        - Igen. Ha meggondolom, mennyire igényes egy zenefogyasztó manapság, mikor már túljut azon a ponton, hogy megszereti a CD-hangzást, és elfajzásnak tartja a bakelitet, akkor szívesen továbblépne, mégpedig abba az irányba, hogy egy teljes hangzó környezetet szeretne otthon, nem csak zene-mínusz-susogást. Csakhogy ez soha nem lesz része az otthonoknak, mivel az emberek többsége olyan helyen él, ahol ennek megteremtése a szülokkel vagy a szomszédokkal vívott polgárháború árán lenne csak lehetséges. Az emberek már akkor verik a falat, ha az egy pár hangszórón túl hangosan szól a zene. Mi a pöcst csinálnának akkor, ha egy ilyen rendszer lenne telepítve?
        Én igazából azt szeretném tudni, mi történik akkor, ha egész hangversenytermek lennének úgy kialakítva, hogy be tudjanak fogadni hat csatornás eloadásokat, legyen bár hat mikrofonnal kierosített zenekar, vagy hat csatornával elore felvett zenei anyag. Csak legyen egy olyan installáció, ahová az emberek el tudnak jönni meghallgatni. Lehetne ez akár olyan kávéház-jellegu dolog is, ahol beszélgetés közben zeneszámok vesznek körül. Klassz környezet lenne. És kivitelezheto. Tudom, hogy a kiotói világkiállításon volt egy többcsatornás lejátszórendszer. De fennáll annak is a lehetosége, hogy hotelekben speciális helyeket rendezzenek be, vagy, mondjuk, audio-gyógyfürdok épüljenek.
        Ez a lehetoség eszembe juttat egy történelmi bécsi helyet, a Havelkát. Ez egy kávézó, ami, azt hiszem, már Schubert korában is létezett, a fo attrakciói pedig a keretre függesztett újság, némi klasszikus háttérzene, valamint az összes létezo kávé- és bécsi cukrászsütemény-fajta - kis tésztafélék, cukorporral meghintve. Igen különös hely, mivel alig beszélgetnek az emberek, csak ücsörögnek, és olvassák a keretre rögzített újságot. A tulajdonosa az a bizonyos Havelkáné, egy idos hölgy, aki, azt hiszem, születése óta vezeti, a falakat pedig azoknak a híres zeneszerzoknek és íróknak a dolgai díszítik, akik a számlájukat "rajzolt valutával" egyenlítették ki. Furcsa hely ez a Bécs. Alighanem Wagner is megszállt a Hotel Imperialban, és fizetség gyanánt a Parsifal kéziratának néhány oldalát adta, ami még mindig ott függ a kávézó falán.
        A fickót, aki a legelso bécsi Mothers of Invention-koncertnek volt a promótere, Joachim Liebennek hívták - amúgy Joey Loveként ismert, és állandóan lebarnult síelonek látszik. Joey nemcsak, hogy az egyetlen rock and roll koncertszervezo volt a városban, de a Universal kiadó igazgatótanácsának is tagja volt. Számomra a bécsi út azt jelentette, hogy elutazom (drámai hangsúllyal mondja) "12-fokú országba". Bécsben a zenebolt azt jelenti, hogy kották lógnak a kirakatban, s én teljesen magamon kívül voltam! Csak sétálgatsz az utcán, és egyszerre ott van elotted egy boltocska, Webern-kottákkal a kirakatban. Joey mutatta meg nekünk, o ugyanis két világ között orlodött. Rockegyütteseket szerzodtetett, ugyanakkor klasszikus koncerteket szervezett, és a modern zene kiadójának tanácsában ült.

- Nem, a szeptemberi koncert promótere - egy tíz éve létezo csoport, Karsten Witt végezte a szervezés nagy részét, o dolgozott a legtöbbet azért, hogy ismertté váljanak. O egy igazi szervezotehetség, az o segítségével szereztek Frankfurt külvárosában egy régi ipari épületet, ami egyfajta laboratóriumukká vált. Fantasztikus, mit csináltak belole: háromfalú próbatermeket, klímaszabályozott pincét a létezo összes típusú ütoshangszer-rendszerrel, kituno professzionális berendezések hatalmas gyujteményét, egyszemélyes próbaszobákat, a sajtótájékoztatók számára kis eloadókat létesítettek, a földszinten pedig egy kisebb koncerthelyiséget. A harmadik emeleten található irodahelyiségek a legmodernebb irodatechnikával vannak felszerelve, a legtetején pedig ott a kocertterem, 20 láb magas plafonnal, és ablakokkal, amik Frankfurtra néznek, mindez egy olyan ipari épületben, ami egy cementtelep közepén található - hát ilyen a birodalmuk. Szóval Karsten segítségével sikerült mindezt öszeszedniük. Amikor a történetünk kezdodött, Karstennek át kellett adnia az irányítást Andreas Mölich-Zebhausernek, aki jelenleg is az igazgató, mivel Karsten a Vienna Festvolker igazgatója lett. Úgyhogy mikor Bécsbe távozott, az 1992-es terveiben már szerepelt az Ensemble-lal közös fellépésem.

Iszonyú drága lehet egy ilyen épület. Biztos anyagi háttérrel kell rendelkezniük.

- Közösen használják a házat egy Junge Deutsche Philharmonie nevu együttessel, ami valójában egy csupa amator fiatalból álló zenekar. A pénz egy részét Frankfurt városa adja, a többi pedig a koncertbevételeikbol származik. Vannak lemezfelvételeik is, de csupa kicsi, obskúrus európai lemezcégnél.

Bizonyára keményen rászorítják oket, hogy a koncertbevételeikbol éljenek meg.

- Ha eljön egy este 2000 nézo, az hatalmas eredmény. Szerintem, bármennyire is jobban támogatják a modern zenét Európában, mint nálunk, ha 500 nézonél több jön be egy koncertre, az már különleges eredmény, hiszen olyan sok más esemény csábítja a koncertre járók pénzét. Idén a Frankfurti Fesztivál összköltségvetése - ez az a pénzügyi fedezet, aminek védoernyoje alá az esemény is tartozik - azt hiszem olyan 6.7 millió dollár, egy hónapra. Ebbol az összegbol kell kihozniuk a Cage-kocertet, a Stockhausen-koncertet, az enyémet, és azt hiszem, Knaifelét. Minden zeneszerzo külön hetet kap, és az egész egybeesik Cage születésének nyolcvanadik évfordulójával.

Nincs az az amerikai város, amelyik valaha hatmillió dollárt szánna egy ilyen célra.

- Hát igen, ráadásul tudd meg, hogy eközben az öszes német városnak megvan a saját szaros fesztiválja, ugyanilyen költségvetéssel. Kölné nagyjából hasonló méretu és kivitelu. Berlinben is van valami ugyanekkor. Az egyik berlini együttes szintén az én zenémet játssza ezidotájt. Még azon a héten a Junge Deutsche Philharmonie is eljátssza a Bogus Pomp-ot Frankfurtban, az Ensemble koncertjei után.

Ez a kocertsorozat örömteli megtiszteltetés. Várod már, vagy inkább megriaszt?

- Nos, mindeketto igaz, mivel ez a legbonyolultabb zenei rendezvény, amiben valaha is részem volt. A logisztikai része döbbenetes. És hát vannak költségvetési korlátok. Arra gondolok, ha rock and rollról lenne szó, elore tudni lehetne, hogy egy csomó jegyet el lehet adni, amibol nagy bevétel származna, és azt visszaforgatva a produkcióba, egy csomó mindent meg lehetne valósítani. De ha egy 2500 férohelyes teremrol és ilyesfajta zenérol van szó, akkor a gazdasági feltételek egész mások.

- Nem. Valójában, eloször a történelemben, hölgyeim és uraim, ok fizettek nekem. És eleget fizettek ahhoz, hogy körülbelül egy éven át dolgozhattam a munkán. De ezzel még csak a kották leszállítása történt meg. A problémák akkor kezdodnek, amikor elkezdek azon gondolkodni, hogyan lehet megvalósítani, hogy minden úgy hangozzék, ahogyan az kell, itt is, és a másik két helyen is, ahová átköltözik az eloadás. Andreas Mölich-Zebhauser, az Ensemble igazgatója körbeutazta Európát, hogy megszerezze mindannak a költségnek a fedezetét, amivel ez jár. Ha nem jár sikerrel, akkor valami B-tervre lesz szükségünk. [A szerk. megj.: a Barking Pumpkin forrásai szerint az A-terv lépett érvénybe, hála az Alte Opernek és a Siemens Kulturális Programnak, más egyéb alapítványi források mellett.]

Mennyire befolyásolják a muvészi munkádat a kisebb-nagyobb jelentoségu napi események?

- Hát, mindegyiknek megvan a maga hatása. Ha valami olyasmit látok, ami kiborít, nem létezik, hogy csak úgy le tudjam rázni magamról. Vagy hanyagolom miatta a munkát, vagy éppen valami vak dühvel vetem rá magam a synclavier-re. Némely dolgok annyira leveroek, hogy egyszeruen képtelen vagyok miattuk dolgozni. Inkább lefekszem aludni. Egyszeruen ki kell aludnom oket, mivel ilyenkor egyfajta elviselhetetlenül rosszindulatú vibrálás kerít hatalmába.

Egyes muvészek állítják, hogy távol kell tartaniuk magukat az efféle dolgoktól, mintha csak elhatárolhatnák magukat a saját cselekedeteiktol.

- Kik ezek a muvészek? Roppant fontos lenne, hogy értesüljünk ezekrol a dolgokról, mielott kiválasztjuk, kinek az albumát vásároljuk meg!

Miféle társadalmi jelenséget látsz a "gitárhosök" tündöklésének hátterében?

- Nem tudnék most kivágni egy szónoklatot a témában, de nekem úgy tunik, hogy a jelenségnek, amit manapság a gitárjáték fogalmán értünk, több köze van a sporthoz, mint a zenéhez. Az olimpia támasztotta kihíváshoz hasonló, a versenyszámok a sebesség, a terjengosség, a kimódoltság és az érvényesülni tudás.

Emlékszem, egy történelemmel kapcsolatos elmélet azt állítja, hogy a századvégeket a muvészetek, a politika, s egyáltalán, mindennek a hanyatlása jellemzi. Ahogy közeledünk a 2000. évhez, el tudod képzelni, hogy létezik valamiféle globális érvényu "ravasz", aminek meghúzása olyan furcsa jelenségek megszületését eredményezi, mint a gitár-szuperhosökét, akik egyszeruen csak olyan gyorsan játszanak, ahogy az lehetséges?

- Nem gondolom, hogy a gitár-szuperhos mentalitás önmagában gonosz dolog lenne. Ha az igazi bunöst keressük, akkor az MBA-gondolkodásmódot kell megneveznünk, hiszen ez a jelenség nem tudott volna úgy elburjánzani, ha nem ipari méretekben gyártanák, terjesztenék és támogatnák. Különben egyszeruen csak nevetséges volna. Nem lehet úgy viszonyulni valamihez, bármilyen nyilvánvalóan nevetséges is, hogy kineveted, amikor olyan sok ember, oly sok pénzzel megtámogatva hótt komolyan veszi. És ez az az üzenet, amit a gitárhosök következo nemzedéke örökül kap. Valahogy ez is olyasmi, mint azoknak a reklámoknak az üzenete, amit napközben láthatsz, ha megnézed, miben van részük azoknak a noknek, akik a tévéreklámok célközönségét alkotják. A Sally Jessie Raphael show közepén egyszercsak megjelenik azoknak az ügyvédeknek a hirdetése, akik boldogan bevarrnák a fonöködet, ha stresszhelyzetbe kerülsz. Láttál már valaha ilyesmit? A reklámban megjelenik a boldog pár - azaz ti - , amint egy jacht fedélzetén pezsgovel koccintanak, ugyanis megvolt bennük a kurázsi, hogy felhívják a telefonszámot, és elmeszeltessék a fonöküket, mivel stresszhelyzetnek lettek kitéve.

A "Gitárklón" címu írásodban, melyet a Guitar Player-nek készítettél, azt állítottad, hogy az egész népesség, beleértve a gitárosokat is, "jólnevelt, szagtalan, és csak a gyártók kiszolgálása céljából életben tartott fogyasztó-amobává vált, s életük a következo mottó jegyében telik: legnagyobb, leggyorsabb, leghangosabb, leglegebb és legjobb." Micsoda jelszó! Szerinted milyen jelszóval kellene helyettesíteni?

- Szerintem kerülnünk kéne a jelszavakat. A jelszavak akkor leszenek utolsó támaszaink, amikor az egész társadalom hullamerevvé válik. Ha mindent egyetlen mottóba tudsz foglalni, akkor kurva nagy gáz van. Éppen ez a lényeg. Kurva nagy gáz van. Egyre nagyobb, és senki sem akarja vállalni érte a felelosséget.

- Nem hiszem, hogy lenne kiút. Szerintem alkalmazkodnunk kell. Az emberi természet meglehetosen alkalmazkodóképes, s mivel az Egyesült Államok egy roppant visszataszító hellyé vált, akik továbbra is itt akarnak - ráadásul amerikaiként - élni, azoknak meg kell találni az alkalmazkodás módját. Valahogy rá kell jönni, miként lehet poshadt vizet inni, szennyezett levegot lélegezni, kissé mérgezo, és/vagy fogyasztásra alkalmatlan ennivalót enni, továbbá megkeresni az ehhez hasonlóan izgató dolgokra a pénzt.

- Hát igen, ilyen a fejlodés. Idáig fejlodtünk. Nézd, minden felnott polgár, aki azt kérdi, "Mi történik az elojogaimmal?", igazán visszaemlékezhetne azokra az idokre, amikor azt mondta a kis Sonnynak, "Ügyvéd leszel; az a jó szakma", ugyanis ezek azok az emberek, akik kitanulták a szakmát, és megtalálták a módját, hogyan tudjanak még több pénzre szert tenni azáltal, hogy újabb érthetetlen törvényeket alkotnak épp azért, hogy az átlagembernek szüksége legyen rájuk. Úgyhogy amikor egy ügyvéd-, hitel- és hülyeség-függo társadalommal van dolgunk, és nincs hova menekülnünk és nincs kire rásózni az egészet, akkor mirol is beszélünk? Akkorhát elérkezett az Apokalipszis, most, vagy mi?

Lorin Hollander szerint a zenéid egy része fájdalmasan szép. Nem tudom, te is így hallod-e. És még az instrumentális zenéid esetében is, amiknek nincs szövege, legalább a lemezborítóra vicces dolgokat írsz. Mindez a politikával kapcsolatos érzéseidbol származik, vagy egyfajta szervezoero, mellyel a megindító és a vicces részek közti kontrasztot akarod megteremteni, vagy az érzelmektol akarsz távolságot tartani - vagy csak túlmagyarázom a dolgokat?

- Szerintem csak túlmagyarázod a dolgokat. Mindez leegyszerusítheto a következore - tegyük fel a kérdést: lehet-e dugás közben hahotázni? Szerintem lehet.

Mi a véleményed a hangmintakölcsönzés erkölcsi kérdéseirol? Hol van a határ?

- Szerintem ami a dolog esztétikai részét illeti, mindkét félnek meg lehet adni a maga igazát. Ha létezik magasabbrendu muvészi érv arra, hogy valaki nagy adagokat merítsen egy James Brown albumból, vagy legyen bármi is az, amit el kell lopni ahhoz, hogy az egydülállóan újszeru kollázst meg lehessen alkotni a James Brown-anyag nagybani felhasználásával a muvészet céljaira, akkor szerintem James Brownt meg kell fizetni, és James Brown lemeztársaságát is ki kell fizetni - hiszen o birtokolja a jogokat -, szóval mindenkinek fizetni kell. Ha pedig valakinek a muvészetéhez feltétlenül James Brown dolgainak ellopására van szüksége, de nem akarja megfizetni, akkor az jobban teszi, ha más muvészeti ágat kezd muvelni.

- Hát, amikor ücsörgök a stúdióban, és csak valami unalmas, gépies folyamat zajlik, akkor fel szoktam még kapni, és elprüntyögök rajta néhány hangot, de ezt nem nevezném játéknak. Nagy néha nyúlok csak hozzá.

Amikor még nagy gitárosnak tartottak, szerettél volna gitárhos lenni, vagy csak egy zeneszerszám volt számodra ez a hangszer?

- A zenét szeretem, a gitár pedig egyszeruen csak az a hangszer lett, amin játszom, a zongora, a harmonika vagy a kürt helyett. Nem igazán voltam soha a gitár, valamint mindazon dolgok megszállottja, ami ezzel jár, s a gitárhos-mentalitás is idegen számomra.

Elveszetetted volna a tudásod, túl azon, hogy a bütykeid is már kényessé váltak?

- Nem hinném, hogy tudnék még valaha játszani. Nincs semmi késztetésem rá. És nincs már meg a zenekari háttér sem, amit az én játékom igényel. Könyörögnek, hogy a németországi fellépésen csináljak valami ilyesmit, ez egyike azon dolgoknak, amiktol félek, mivel gondolom, hogy a közönség is valami ilyesmit vár. Márpedig nehéz felmenni a színpadra egy kis pálcával a kézben, gitár nélkül, azután, hogy 25-30 évig fordítva történt. Nehéz lesz. Attól is függ persze, mit akarsz gitározni. Arra gondolok, hogy ha egyszer megtanultad az akkordokat, akkor nem valószínu, hogy egyszerre csak elfelejtsd az összeset, de a szólók rögtönzése az agy vagy a test oly részébol származik, ami visszafejlodhetett. Márpedig nem érzem jól magam gitározás közben. Kényelmetlen érzés számomra.

Hogyan látod a helyedet a zene világában? Van valami elképzelésed arról, mi a te státuszod a komolyzenei szerzok között?

És jó érzékkel csak magadra figyeltél, nem pedig másokra. Igazán egyedülálló jellemvonás, és valahogy szükségszeru ahhoz, hogy sikeres muvész légy.

- Manapság a legsikeresebb muvészek sohasem önmagukra figyelnek, hanem azoknak a társaságoknak a menedzsereire, akik sikeressé teszik oket. Ha valaki a mai világban megengedi magának azt a luxust, hogy a saját muvészi hóbortjait uzze, azzal nem újítanak szerzodést. Elveszíti a sportcipogyártók szerzodését, elveszíti az üdítoitalgyárosok szerzodését. Bunös lesz. Elfelejtik. Az elfekvo készeletek közé rakják a Flock Of Seagulls vagy bármi más mellé. A poklok kínjait éli át a többi hasonlóval együtt. Így aztán manapság mindenki olyan jól nevelt.

El tudod képzelni, hogy vannak még emberek, akik éjszakai motelportásként dolgoznak, s közben szimfóniákat írnak, amiket persze soha senki nem fog eloadni? Vagy az ilyen emberek már rég feladták?

- Talán maradt még néhány hasonló. De ezt csak azért mondom, mivel bármilyen gonosz is a jelenlegi rendszer, maradt némi matematikai esélye annak, hogy nem tudott mindegyikünket megsemmisíteni. Talán létezik még pár kósza példány. Persze sohasem lehet hallani a muveiket. Ez a gond. Hacsak nem vagy képes arra, hogy kottaolvasás közben halljad a zenét.

Nem tudod elképzelni, hogy a jövoben is megtörténhet az, ami a múltban már megesett, amikor Felix Mendelssohn talált egy nagy rakás papírt, amik a megelozo száz évben elfelejtett Bach muveinek bizonyultak?

- Nem, mivel ez közgazdasági kérdés. Gondolkodjunk csak egészen gépiesen. Talán megtörténhet egy olyan társadalomban, ahol a gazdaság félretesz bizonyos összegeket a kultúra finanszírozása céljára. De abban a társadalomban, mely kizárólag a bekerülés-megtérülés viszonyra épül, a matematikai esélye egy hasonló dolog megtörténtének elhanyagolhatóan kicsi. Hadd állítsak ezzel szembe egy adatot. Az amerikai élet egyik leginkább féltve orzött titka, hogy az amerikai emberek évente mennyit járnak múzeumba. Többen járnak múzeumba, mint futball- és baseballmeccsekre összesen. Ez az ország legjobban orzött titka: az átlagember igénye arra, hogy a szaron kívül valami mást is fogyaszthasson; csakhogy ezeknek az embereknek nincs semmi hatásuk a kézre, ami a szartengert az irányukba tereli. Semmilyen ellenorzést nem képesek gyakorolni azokra az emberekre, akik eldöntik, mire van szüksége a népnek, mit is kapjanak. És egyre több ilyet kapnak, és az áradat vég nélküli. Ugyanakkor nem hiszem, hogy az amerikai emberfajta annyira elcsökevényesedett, hogy a kulturális élet minden reményérol lemondott volna. Egyszeruen csak nincs elképzelésük arról, hogyan lehet hozzájutni, és miért éri meg megorizni. És ami igazán szomorú a múzeumlátogatással kepcsolatban, hogy a múzeum halott hely. A kulturális nekrofília helyszíne. Lennie kell persze, hogy látni lehessen a múltat, meg a kincseit, bármik legyenek is azok. De az emögött rejlo gondolkodásmód hasonló annak az embernek a mentalitásához, aki az 1900-as évek elején be akarta záratni a találmányi hivatalt, mivel a hivatalos kormányálláspont szerint már mindent feltaláltak.

Szeretném azt hinni, hogy a közöny és rosszakarat eroit elobb-utóbb elsöprik, és azok az emberek, akik valami olyasmi után vágyakoznak, ami nemesíti a lelket, gyönyörködteti a szemet és fület, megkapják, amit akarnak.

- Nos, most az a helyzet, hogy ezt az igényt helyi, regionális, sot, háztartási méretekben a saját maguk és barátaik szórakoztatsára saját kis házi stúdiójukban zenét fabrikáló emberek elégítik ki. Ok a motelben szimfóniát írogató fickó megfeleloi. Ok azok, akik a kis Fostex-gépükön demókat csinának maguknak, bár sohasem fognak lemezszerzodést kapni. Olyasmi ez is, mint a házi videózás terén végbement forradalmi változás. Az emberek azt veszik fel, amit látni akarnak - többnyire saját magukat, kúrás közben.

Továbbra is azon gondolkodom, amit a múzeumok látogatottságáról, meg arról mondtál, hogy valakik egyszeruen semmibe veszik az amerikaiakat, és azt, hogy mit, vagy mit nem szeretnének hallani, látni vagy tenni.

- Több ez, mint egyszeru semmibevétel. Azok az emberek, akik az ilyen döntéseket hozzák, egyáltalán nem is törodnek a közönségigénnyel. Van egy speciális munkarendjük, a status quo fenntartására vonatkozóan, tehát a jelenlegi államigazgatási rendszer támogatására. Felvetnek bármi olyan ügyet, amit a Kongresszusban kezelni képesek, de a fo szándék a lakosság leigázása. Minden ötletet el kell taposni, a viselkedést szabályozni kell. A baj az, hogy ha a politika ügyes lenne, akkor meg is lehetne találni ügyesen a módját, hogy befolyásolni lehessen, és minden nagyjából rendben is lenne. Csakhogy ez a politika ostoba, amit ügyesen adnak elo. Sokkal találékonyabbak az elnyomás megvalósításában, mint egy olyasfajta politika megteremtésében, amit aztán érdemes lenne nyilvános eszközökkel befolyásolni.

A magam naiv módján azt nem értem, hogyan jöhetett létre ez a mechanizmus, és mi élteti azt a folyamatot, ami kitermeli a rendszert erosíto és végteleníto politikusokat és bürökratákat.

- Egyrészt itt volt a Ronald Reagan által létrehozott intézmény, a Department of Domestic Diplomacy. Ha utánanézel az Irán-Contra ügyben, megtalálhatod.

- Ez nem tréfadolog. Annak a fickónak, akinek az volt a feladata, hogy ezt az egészet muködtesse, nem volt címe, nem volt telefonszáma. Nem lehetett felhívni Washingtont, és elkérni a Department of Domestic Diplomacy telefonszámát. Otto Reichnek hívták a pasast, aki az egészért felelos volt, azelott a CIA dezinformációval megbízott vezetoje. Nézz csak utána az Irán-Contra ügy dossziéiban. Egyszer hallottam pletykálni róla. Nem hittem el, hogy igaz lehet. Felmentem a C-Span-re, és beszéltem róla. Aztán jöttek a telefonhívások mondenféle emberektol, és azt mondták, "Hát igen, ez az igazság". Valaki meg elfaxolta nekem az Irán-Contra könyv idevágó oldalait, amik tartalmazták a teljes történetet. Amennyire tudom, a szervezetet azóta sem oszlatták fel. Hacsak csoda nem történt, még ma is létezik. Olyan ez, mint a Cointelpro Nixon idején. A Watergate-üggyel voltaképp a Cointelpro-t akarták leplezni. Nem csak annyi történt, hogy betörtek a Demokrata Párt székhelyére. Azt akarták titokban tartani, hogy Nixon elhatározta, titkos rendorséget hoz létre. Nem volt törvényes felhatalmazása arra, hogy amerikai állampolgárok után kémkedjen. Úgy érezte azonban, hogy mindenfelol ellenségek veszik körül, így hát létrehozta a Cointelpro nevu programot. Ez volt a belso kémkedés politikai csoportok és ellenségesnek vélt egyének után. S mivel legális keretet nem lehetett adni neki, feketekasszából kellett pénzelni.

- Számosan pénzelték. Például egy csomóan nem tudják, hogy Marcos 15 millió dollárt adott neki. A jobboldali fasiszta ideológiáknak mindig akad pénzügyi támogatása.

- Azt hiszem, önálló szervezet volt, de az Igazságügyi Minisztérium hatáskörébe tartozott. Iszonyatosan korrupt volt, a demokrácia durva arculcsapása, és a legtöbb ember még azt sem tudja, hogy létezett. Reagan elnökségének korai szakaszában aztán hozott egy elnöki rendeletet, amely végül törvényesen is felhatalmazta a CIA-t az amerikai állampolgárok utáni kémkedésre.

- Az emberek mindenfélét küldenek nekem. A létezo összes hírforrást tanulmányozom, olvasok a sorok között, a maradék idoben pedig a C-Spant nézem, és minden új történet új kérdéseket vet fel. Az elso kérdés, hogy miért éppen ezzel a sztorival foglalkoznak, miért nem valami mással?

- A tizenötödik születésnapomra kaptam 15 dollárt, s noha addig még sohasem telefonáltam interurbán, azt gondoltam, ennyi pénzért talán felhívhatom Edgar Varese-t azon a titokzatos Greenwich Village-i címen. Anyám beleegyezett. Varese azonban nem volt otthon. Brüsszelben tartózkodott, a Poeme Electronique-ot próbálta a Világkiállításra. A feleségével viszont sikerült beszélnem, és késobb is többször szót váltottunk.

- Hát mit is tudhattam volna meg? A zeneszerzo feleségétol? Kedves hölgy volt. Szívélyesen beszélt velem. A Sullivan Street-en laktak a Village-ben, egy szép kis helyen. Vörösre festett, polírozott ajtajuk volt. Mikor '67-ben New York-ba költöztünk, egy kicseszett szánalmas Thompson Street-i lakásban laktunk, de csak egy háztömbnyire Varese házától. O akkor már nem élt, de én sokszor sétáltam arra, hogy megnézzem a vörösre lakkozott ajtót, és elképzeljem, milyen érzés lehetett 25 évig oda bezárva élni, anélkül, hogy egy hangot is leírt volna.

Egyszer említetted, hogy a kísérozenészeid sokszor megihletnek. Milyen hatással vannak rád valójában az emberek?

- Mikor kiderül, hogy valaki hogyan játszik egy hangszeren, és látszik, hogy teljesen egyedülálló dolgokat csinál, egybol jön a kísértés, hogy ennek az egyénnek valami testreszabottat kellene komponálni.

A ritmusérzékére gondolsz, arra, hogy többet hall annál mint egy-két-há', egy-két-há'?

- Ja. És hogy stílusosan és egyéni módon játszik. Manapság az egyéni játékmód már mindennapossá vált, de o egyike volt azoknak, akik megteremtették.

- Erre könnyu válaszolni. Gail valaha dohányzott. Késobb leszokott. De azelott Marlboro-t szívott, és egyfolytában köhögött. Úgyhogy mivel többnyire "kis úritököm"-nek hívtam, imigyen o egy ugató tök volt.

Mivel említetted is, hogy régóta nem gitározol, az elmúlt évek során az a kép alakult ki bennem rólad, hogy rettentoen komoly zeneszerzo vagy, aki éjszakára bezárkózik a Synclavier mellé. Ismersz más komponistákat is, akik hozzád hasonlóan folyamatosan dolgoznak Synclavierrel?

- Nem ismerek túl sok zeneszerzot, aki ezt megengedhetné magának. Él egy bizonyos Herb Pilhoffer Minneapolisban, akinek az enyémnél kétszer nagyobb berendezése van, foleg azért, mert reklámokat és filmzenéket csinál. Soha nem találkoztunk, de az asszisztensem [Todd Yvega] dolgozott neki, és mesélt a berendezésérol. Lehetnek még Synclavier-rendszerek az egyetemeken is, ahol diákok használják. De ami azt illeti, nem hinném, hogy az ismertebb zeneszerzoknek lenne ilyen vagy ehhez hasonló rendszere. Önmagában ugyanis ez nem használható. A dolog nem annyiból áll, hogy megveszem, használom és kész, mivel ahhoz, hogy reprodukálni és rögzíteni tudjam a munka eredményét, virtuálisan rá kell kötnöm egy hangrögzíto stúdióba.

Egyszer említetted, hogy a Synclaviered képtelen volt egy találomra kijelölt ponttól kezdve játszani. Még mindig létezik ez a probléma, vagy már megjavították?

- A hiba lényege az volt, hogy a nyomtatandó kottában tetszolegesen kijelölt hanggal indulva nem tudta lejátszani a darabot. A cég már nem szupportálja a kottanyomtató szoftvert. Azt hiszem mindenkit kirúgtak, akik a kottanyomtató programot írták. A gyártó azt az irányt követi most, hogy megpróbálja a rendszert a film és a televíziózás világában értékesíteni. Hangeffekt inzertáló modulként használják. S noha eredetileg nem hangszernek vagy zeneszerzoi munkaeszköznek szánták, a habot a tortán nyilván a szórakoztatóipar jelenti számukra.

- Hát nem, hacsak nem szerzodtetem azt a fickót, akik a zenei programot írta, hogy jöjjön, és javítsa meg. [Coda] Finale szoftvert használunk most. Mac-en futtatható, MIDI-kompatibilis felülete is van, grafikus megjelenítésben pedig hazavágja a Synclavier kottaprogramját. Talán soha életemben nem találkoztam még ennél bonyolultabb zenei szoftverrel. Megvan egy ideje, de még mindig nem tudom használni. Ali Askin, az Ensemble kottamásolója dolgozni akart vele, hogy elkészítse a frankfurti fellépés kottáit, úgyhogy mondtam neki, vegyen egy példányt. Kábé egy hét alatt megtanulta használni. Fogalmam sincs, hogyan, mivel három vaskos, takarosan nyomtatott és tökéletesen zavarba ejto kézikönyvet adnak hozzá.
Úgy gondoltuk, hogy ha nekem is van egy példányom a programból, akkor én is tudok csinálni MIDI adattöltést a Synclavier legújabb fejlesztésének használatával. Fogom a darabjaimat, a MIDI port segítségével átteszem oket a Finale-ba, és lemezen elküldöm neki a Synclavier cuccokat, így aztán o Németországban szabadon foglalkozhat a grafikus megjelenítéssel. Ahhoz, hogy az adatcserét ezen a módon meg tudjuk csinálni, meg kellett vennem a szoftvert. Fel is installáltuk, de soha még csak kísérletet sem tettem arra, hogy használjam is. Eloször is felszólítottam az asszisztensemet, Todd Yvegát, aki egy igazi számítógép-mágus, hogy ugyan próbáljon már rájönni arra, hogyan is muködik ez az egész átkozott dolog. Aztán mikor láttam, hogy a haját tépi, azt mondtam, "Ez nekem nem való. Teljesen ki fog készíteni." Mindenkinek azt adjuk meg, ami neki jár: Todd nem más, mint maga Mr. Synclavier.
A másik srác, akit különleges tehetségnek és nyereségnek tartok a mostanában végzett munkám során, az új hangmérnökünk, Spence Chrislu. A harmadik pedig Dave "The Tree Hugger" Dondorf, o felel azért, hogy minden muködjön. Úgyhogy mikor mind együtt vagyunk, Dave, Spence, Todd és jómagam, továbbá a berendezés is muködik, akkor uralmunk alá hajtjuk a világot! Sajnos, azon napok száma, amikor mindenki itt van, és még a berendezés is muködik, olyan csekély, hogy a világ egyelore még biztonságban van tolünk.

Mikor a számítógépes technológia elér arra a szintre, hogy az emberek már az ujjuk vagy a tolluk segítségével írhatnak vele, akkor a hangjegyek gépelésérol te is visszatérsz majd a hangjegyírásra, csak éppen most a képernyo felületének használatával?

- Hát, nagyon úgy néz ki, hogy vissza kell térnem a papírra írt pöttyökhöz, mivel nem értek a Finale-hoz, a Synclavier programnak pedig alapveto korlátai vannak, így az Ensemble Modernnek írandó kompozíciók lejegyzésére még mindig a papírra írott hangjegyek a legalkalmasabbak. Speciális szemüveget kellett csináltatnom ehhez, mivel a normál szemüvegem fókusztávolsága a fejem és a monitor közti távolságnak felel meg, úgyhogy erre a célra használhatatlan. Ez a testtartás a görnyedezo szerzetesének felel meg, úgyhogy most mondo nagyítót használok.

Azt olvastam, hogy egyre nagyobb az érdeklodés a country zene iránt, de ugyanakkor a rap-zene iránt is. Vajon a faji szempontok miatt alakul így, vagy az egész hisztériát csak a média szítja?

- Ha valami egyszerre megjelenik az összes olyan magazin címlapján, amik végso soron a nagy zenei kiadók és terjesztok tulajdonai vagy vállalkozásai, akkor már eleve buzlik a dolog.

Egyszer említetted egy interjúban, hogy a fiatalokat érinto egyik legszomorúbb jelenség az, hogy nincsenek olyan helyek, ahol improvizált zenét hallhatnának.

- Igen. S mivel a legszebb improvizációk nagy részét soha nem rögzítették és nem filmezték le, ha olyan világban nonek fel, ahol az egyetlen, zenével kapcsolatos kérdés az az, hogy "Van-e róla videó?", a srácok soha nem fogják megtudni, mi is volt a zenélés valójában. Már nem divatos dolog zenét hallgatni, ha a haverok csak nézik a zenét, ha pedig valaki ódivatú módon mégis zenét hallgat, az nagyot csökken a társai szemében. A mai trend zenenézo-táncikáló embereket kíván meg.

Akkor hát olyan korszak elé nézünk, melyben a zenehallgatás átadja helyét olyasfajta furcsaságoknak, mint a Duncan yo-yo emberei, a hivatásos társastáncosok és a vásári komédiások?

- Mivel ma a zenét a szponzorálás rendszere élteti, a fogyasztókon élosködo nagyvállalatok számára igen eros lesz a kísértés, hogy zenei részlegeket hozzanak létre. Más szóval úgy látom, a trend az, hogy létrejöjjön a Coca-Cola koncertalosztály, a Pepsi-Cola koncertalosztály, a Nike koncertalosztály, a mittudoménmilyen koncertalosztály, melyek az áruikat eladni segíto zenéket kísérleti lombikokban állítják elo, majd a fogyasztókra ömlesztik, s közben a gyártó, mely a folyamat anyagi hasznát élvezi, teljes felügyeletet, együttmuködést és financiális hátteret biztosít ehhez.

- Ugyailyen ijesztonek és kedélytelennek látod a nagyzenekarok jövojét is? Már most is minden koncertszezonban eljátsszák Beethoven Ötödik szimfóniáját.

Mi lehetne ijesztobb, mint a jelenlegi létezési formájuk? Mi rémisztobb annál, ha valaki soha semmi mást nem tesz, minthogy egy nagyzenekarban játszik? Talán csak a halál.

- Hány olyan zenekart ismersz, melyek képesek fejleszteni a repertoárjukat? Kent Nagano volt az elso olyan általam hallott karmester, aki közepesen furcsa dolgokkal is megpróbálkozott

Hát, Kent maga is egy egyedülálló személyiség. Vakmero, különös, kívülálló figura. Nem egy normális karmester. Európában nagy sikereket aratott, jóval nagyobbakat, mint nálunk, hiszen ott zajlanak igazán az események. Itt van például ez a munka, amin most dolgozom. Ki van zárva, hogy az Államokban valaha is létre lehessen hozni. Soha semmilyen zenekar nem keresne meg, és ajánlana nekem egy akkora pénzösszeget, hogy egy évig dolgozhassak rajta..

- Végre befejeztem a Civilisation: Phaze III elso lemezét; már évek hosszú sora óta ígérgetem, hogy megcsinálom. Valószínuleg dupla CD lesz. Ami igazán egyedülálló vele kapcsolatban, hogy újra megjelennek a Lumpy Gravyn is hallható, zongorába zárt emberek, azzal a különbséggel, hogy a Lumpy Gravyt magát az a kisebb rész alkotta, amit akkor felvettem velük.1967. óta léteznek ezek a szalagok, azóta dolgozom keményen a szerkesztésén, kisebb jelenetekre bontottam a többé-kevésbé véletlenszeru beszélgetéseket, ezek fogják az átvezetéseket alkotni a lemez törzsét alkotó Synclavier-darabok között. Bámulatos anyag.

- Hát, tovább már nem lehetett oket benntartani, meg aztán csak akkor van értelme, hogy ott legyenek, ha szórakoztatóak. Divatos dolog lett ezt csinálni itt a stúdióban. Ahogy a recepciós hölgy is járt: "Már megint vannak a zongorában, hahaha!" Aztán o lett a következo, aki belebújt a zongorába. Úgyhogy mindazon figurák sora, akik ki-be járkáltak a zongorába, Motorhead-tol és Roy Estrada-tól egészen a monicai hangstúdió tulajdonosának novéréig, az albán recepciósig és még egy csomó más emberig terjed, akiknek már a nevére sem emlékszem. Éppen csak arra jártak, s én megkérdeztem: "Be akartok menni a zongorába?". Mire ok: "Igen".

Ismét egy kis amerikai mikrokozmosz. A teljes rögzített anyag minden egyes percét végighallgattad?

- A legteljesebb mértékben. És már 1967. óta hallgatom. Digitális vágóberendezéssel készített stilizált költészet létrehozásának hívom ezt a folyamatot. El tudod képzelni, milyen nehéz pengével megvágni egy olyan anyagot, aminek környezete van? Soha nem fog jól hangozni. De a Sonic Solutionsnek hála, áttunés-effekteket lehet létrehozni, így a zongora rezonálása nem szakad meg, és olyan emberek beszélgethetnek egymással, vagy válaszolhatnak furcsa dolgokat különös párbeszédek során, akik nem is ugyanaznap voltak a zongorában. Ehhez a munkához tényleg meg kellett várni, hogy a technológia felnojön hozzá, és lehetové tegye. Úgyhogy nem csak a különbözo idoben, különbözo csoportokban a zongorában tartózkodó emberek társalgásának finom átmeneteit voltunk képesek megcsinálni, de a Synclavier darabok is zökkenomentesen illeszkednek hozzájuk. A zongora zengése, amit az emberi hangok által megrezdített húrok okoznak, belefolyik a Synclavier darabba, és a szerzemény utolsó akkordja is megzendíti a zongorát, mielott a következo beszélgetés kezdetét veszi.

A Synclavier részeket azután komponáltad, hogy végighallgattad a régebbi anyagot, vagy már idoközben felvázoltad oket?

- Meg kell érteni, mi a különbség a Synclavierrel végzett munkafolyamat és a többi médiumra való komponálás között. Képzeld, hogy szobrász vagy, oké? És képzeld el, hogy van egy saját hegyed, ahova idonként kimész, és onnan a mutermedbe vonszolsz nagy darab márványokat, amiket aztán püfölni kezdesz. A szobrászat kivonó típusú muvelet, több anyaggal kezded, mint amennyivel befejezed. Az analógia pedig, amit meg akarok mutatni, az az lenne, hogy a nyersanyag, amivel dolgozom mindaz, ami a képzeletemben van - illetve, ezzel szemben, a rendelkezésemre álló hangminták tömege. Az én hegyemet az általam felépített hangmintagyujtemény jelenti. Miután felvettem egy bizonyos hangszer hangját, vagy éppen a légkalapácsét, vagy bármi mást - azt egyelore még nem lehet beépíteni egy kompozícióba, csak ha már rendszereztük. Tudod, kezdojelet meg végjelet kell rá tenni, mindenféle lélekölo könyvelési munkát kell végigcsinálni vele, ez az, amit Todd csinál a számomra. Úgyhogy már sokkal több hangmintám van szalagon, mint amennyit ebbol valaha is használni tudok a Synclavieren, mivel a nyersanyag elkészítése hónapokat vesz igénybe. Aztán amikor végre a rendszerbe kerülnek az új minták, kompozíciókba építem oket, olyanokba, amik sokszor már évek óta készülnek. Más szóval, mikor nekiülök a szerzeménynek, van egy bizonyos hangminta-készletem, amivel a kompozíció egy bizonyos módon hangzik. De ahogy érkeznek az újabb hangok, és bekerülnek a szerzeménybe, hiába maradnak az egyes hangok ugyanazok, a darab teljes hangzása megváltozik.

Így aztán gyakran átdolgozod az anyagot, amit régebben írtál. Vagy legalábbis a papírra jegyzett hangok más hangszínt kapnak.

- Nem csak errol van szó. Úgy értem, amikor más lehetoségeket is meg lehet szólaltatni, maga a folyamat is jelentos visszahatást képes gyakorolni a munkára. Például mikor megvettem a Synclaviert, még nem is dolgozott hangmintákkal, és úgy kezdtem zenét szerezni vele, hogy csak az FM (frekvencia modulációs) szintézist használta. A Synclavier báját akkoriban az adta, hogy eros szekvenszere volt, továbbá többsávos technikát lehetett használni, ütköztetni lehetett egymással a különbözo dolgokat. Úgyhogy jó néhány olyan mu, amiken még a Synclavier hangminta-korszaka elott kezdtünk dolgozni, az évek során számtalan variációban készült el, és még mindig nem került kiadásra. Nagyjából egy hónapja fejeztünk be valamit, amin 10 éven keresztül dolgoztam; 24 perc hosszú. Nagyzenekari darabként hangzik, de egy olyan zenekar szól benne, amilyent még sohasem lehetett hallani. Nem lehet ilyen zenekart létrehozni. Nem csak a normális zenekari hangszerek hallhatóak - zongora, ütosök, satöbbi -, hanem minden létezo szintetizátorhangzás is bele lett építve, ezenkívül énekhangok, autóhangok, minden egyéb, egy alapvetoen diatonikus kompozíció keretein belül. Hosszú-hosszú évekig dolgoztam rajta, és minden alkalommal, amikor új hangmintára tettünk szert, az belekerült az anyagba. Ez lesz a második lemez központi darabja. A hangszínt a hangminták határozzák meg, utóbbikat pedig az a képességem, hogy szert tegyek ezekre a hangmintákra, vagy hogy [scratch]-rol létre tudjam oket hozni. De a gép képességeinek tényleges határát egy duplán áthúzott "S" képezi. Minden, amire képes, iszonyú sok pénzbe kerül; mivel olyan kevés példány létezik belole, a teljesítménye függvényében aránytalanul drága. Annak érdekében, hogy bírja a piaci versenyt, a gyártó cég kénytelen volt zeneszerzoi eszközbol hangeffektus-gyártó, filmes bizniszre alkalmas gépet csinálni belole. Ezért nem szupportálják már a zenei szoftvert. Az editáló szoftver terén rengeteg újdonságot nyújtanak, de már vagy három éve semmit a zenei szoftverrel kapcsolatban. Kirúgták a fickót, aki a kottanyomtató szoftverrel foglalkozott, úgyhogy ezen a téren megállt az ido. Egy évre 2500 dollárba kerül a szoftver-szerzodés, csak azért, hogy képben maradjak a fejlesztéseiket illetoen. A muködtetés voltaképp karbantartást jelent.
Az egyetlen dolog, amire valamennyire büszke vagyok, az az, hogy soha semmilyen alapítványi pénzt nem vettem igénybe ahhoz, hogy a rendszert összerakjam; a lemezeladásokból finanszíroztam az egészet. De ahogyan az eladások csökkennek, úgy csökken a befektetheto pénzem is, amit a hardware vásárlására visszaforgatok, ráadásul utóbbi egyre drágul, úgyhogy szorít a helyzet, mert állandóan tartozom a banknak annak a berendezésnek a részleteivel, ami ott áll abban a szobában. Olyan ez, mint zuhanni a fekete lyukba, és aztán idonként elérni egy szingularitást - hopp, kinn vagyok. Gail foglalkozik az üzlettel. O tartja a kapcsolatot a bankkal. O rendezi a berendezés kölcsöneit. A háztartás a munkája, ez az o szerzeménye.

Hogyan osztályozod a hangmintáidat? Az osztályozás elve pld. az, hogy "leszakadó-autó-lökhárító" versus...

- Ez "Ipari" címszó alá kerülne. Az egész rendszer ki van találva. Mára több tízezer hangmintánk van, lehetetlen megjegyezni mindnek a nevét. Minden egyes darabnak nyolcszámjegyu számítógépes neve van. Csak ülök itt, nézem a cuccot, látom a minta nevét, és hallom, hogy szól. Minden egyes kis szarost ismerek. Tudom, milyen eredményt fog produkálni a billentyukre alkalmazva. Kívül-belül ismerem az egészet. Óriási lehetoség szert tenni arra a képességre, hogy a hangoknak ezen univerzumából zenét csinálhassak, de ehhez tudni kell, hogyan kell ezeket a megfelelo módon manipulálni. Soha nincs elég ido arra, hogy valamit be lehessen fejezni, minél jobban belekeveredem, annál jobban rájövök, hogyan hangozhatna még sokkal jobban, ha még ezt vagy azt a nüanszot megkapná. Márpedig órákig tart minden újabb nüansz hozzáadása, sot napokig, hetekig, és így tovább.
Minden egyes ilyen kis nüanszot pontosan definiálni kell - minden hang amplitudóját, vibrátóját, aztán azt, hogy kötöm-e a következo hanghoz, mindent. Adatként be kell gépelni. Aztán szalagra venni, és keverni.

- Hát igen. Vannak olyan közbülso szakaszok, amikor kétségtelenül nem mókás a dolog.

Igen, és ennek a zenei megfelelojére is. Nem tudok ellenpontot írni. Nem tudok hagyományos értelemben vett harmóniákat írni, ami azt jelenti, hogy virtuális munkanélküli vagyok. Ha nem lennék saját magam alkalmazottja, soha nem kapnék munkát.

Hallgattam néhány nagyzenekari dolgodat, és azt gondoltam, "Jé, egyszeruen figyelmen kívül hagy olyan dolgokat, amiket én még a foiskolán tanultam".

Úgy tunik, a humorérzéked hajlamos a hanyatló kultúrában nehéz helyzetbe került emberekkel foglalkozni.

- Nos, én nem a "nehéz helyzetbe került emberek" kategóriájában gondolkodom, márcsak azért sem, mivel ok sem törodtek soha az én kicseszettül nehéz emberi helyzeteimmel, úgyhogy miért foglalkoztatna engem az o nyomoruk? Mindazonáltal úgy gondolom, hogy az "embergyulölo" címkéje nem illik rám, mint ahogy a "nogyulöloé" sem. Engem a viselkedés érdekel. Ez mindig is lenyugözött. Hogy a viselkedés iránti érdeklodés a "nehéz emberi helyzettel való törodést" jelenti-e, az már teljesen szubjektív. De úgy gondolom, akár tudományos igénnyel is érdemes feljegyezni az emberi viselkedés különbözo megnyilvánulási formáit. Ebbol aztán következtetéseket lehet levonni, miért fordulnak elo ezek a viselkedéstípusok.

Egyszer azt mondtad, stúdióban nem tudsz igazán jó szólót rögzíteni. Próbálkozol még egyáltalán ilyesmivel?

- Nem. Bár azért most tennék egy kivételt. Úgy gondolom, minden hibájával együtt a "Sleep Dirt" egy igazán szép kis szóló. Csináltam egy pár hangmintát gitárral, és talán még fogok is, mivel a hangmintagyujteményem ösztönzo toldaléka lehetne egy gyujtemény a saját gitárhangjaimból; így aztán a gép feljátszhatná mindazt a szart, amit az ujjaim képtelenek, és mégis úgy hangozna az egész, mintha én gitároznék. Egy nap még nekiállok ennek.

- Nyilván vannak dolgok, amikért nem lelkesedem, de az utálkozás túl sok energiát emészt fel. Nem igazán komálom a kommersz kovbojzenét vagy korunk countryját - a "Slick Willie"-féle szart. Nem élvezem továbbá a bárzenét sem.

- Ó igen, kénytelen voltam, aztán végül elraktam a gitárom a tokjába, betoltam a dívány alá, és jó egy évig hozzá sem nyúltam. Hányinger volt.

Úgy gondolod, hogy ettol a fajta hangzásvilágtól egyszeruen csak távol akarod tartani magadat, vagy a szalonzene bizonyos elemei konkrétan azt eredményezik, hogy üvöltve rohansz ki a helységbol?

- Mikor egy zenei stílushoz igazodsz, vagy éppen magadévá teszed, teljesen rendben van egészen addig, ha a mondandódat akarod elmesélni vele. Meg kell találnod a költészetedhez illo formát. Ha ez a forma a szalonzene, akkor hajrá. Ha ez a forma valami sima country, rendben van. A lényeg a mondandód elmesélése. De a zenei stílusok nem hangzásvilágot jelentenek számomra. Ez már egy teljesen más téma. Egy másik bolygó. A hangok világa az a gozkalapács és a dolgozó asszonyok.

Szoktad emlegetni Stockhausen szavait a "lehetetlenrol szóló lusta dogmákról".

- Egen. Egyszer zenészeknek megmutatta a "Zeitmasse" fafúvós kvintett kottáit, s amikor ok meglátták azokat a mindenféle mondo tupleteket, kijelentették, hogy a darabot képtelenség eljátszani. Erre volt az Stockhausen válasza, hogy ok ezzel csak a "lehetetlenrol szóló lusta dogmákat" alkotnak. A Zeitmasse általam ismert egyik legpontosabb eloadása egyébként egy San Francisco-i zenekar kamarazenei koncertjén rögzített kazettán van, amit valaki egyszer a kezembe adott. A fickó, aki a San Francisco Kamaraszimfónikusok karmestere, egyszer meghívott Varese-t vezényelni, még '83-ban. O adta azt a kazettát, amin a Zeitmassét játsszák az o vezényletével, és tényleg nagyon jól. Az elso Columbia felvétel tele volt hibákkal. De én mondok neked valamit. Az Ensemble Modern az efféle szart behunyt szemmel eljátssza. A jelenlegi összetételükben egy Olaszországban élo amerikai srác játszik tubán, vannak benne kanadaiak, ausztrálok, egy svájci figura, de persze, mivel frankfurti illetoségu a zenekar, többnyire német zenészekbol áll. A darabom teljes hangszerelése nagyjából huszonöt hangszerre íródott. Pár külsos zenészt is alkalmazniuk kellett, mivel alapból nincs mandolinjátékosuk. A normális körülmények között 14 tagú Ensemble Modernhez csatlakozott egy plusz ütosjátékos is, így három ütosünk, egy gitárosunk és mandolinosunk, két hárfásunk (az egyik zongorázik is), egy cselesztán is játszó zongorásunk, öt fafúvósunk, öt vonósunk és hét rézfúvósunk van. Az együttes nagyjából tíz éve létezik, és önigazgató. Háromtagú, választott elnökségük van, ok hozzák az esztétikai jellegu döntéseket, hogy mit és mikor fognak játszani. A zenekari tagság feltétele, hogy minden évben megszavazzák. Akit leszavaznak, ki van rúgva

- Nincs. Van viszont várólista, olyan zenészekkel, akik tagok szeretnének lenni. Nagyjából 100 koncertet adnak évente, világszerte, és a munka foállású. Ezek a srácok nem járnak haknizni, és nem is gazdagszanak meg a munkájukból. Sot, úgy tunik, inkább a megélhetési küszöbhöz közel élnek. Nagy részük biciklivel jár munkába - essen eso, fújjon szél.

- Egy Henning Lohner nevu pasas keresett meg, aki dokumentumfilmet készített rólam; az USA-ban nem játszották, csak Európában. A komolyzenei dolgaimról szól. Henning ismeri Dr. Dieter Rexrothot, aki a Frankfurti Fesztivált szervezi, és a Frankfurti Hindemith Intézet igazgatója is volt. Habár Dr. Rexroth nem nagyon beszél angolul, nagy híve a dolgaimnak, és Henning javasolta neki, hogy hívjon meg a fesztiváljára, csináljak valamit. Úgyhogy küldtek is egy gazdasági tervezetet, de ez nem volt elégséges, ezért köszönettel nemet mondtam. Képtelenség volt megcsinálni, amit akartak. Aztán eletelt vagy négy hónap, mire újra felhívtak, mondván, mindenképpen szeretnék, ha részt vennék a fesztiválon, és elotte találkoznék az Ensemble Modern tagjaival. Küldtek egypár CD-t, amit a zenekar egy német társaságnak készített. Ami igazán meglepett, az az volt, hogy a lemez nagyszeru volt. Kurt Weill zenéjét játszották. Obskúrus, ritkaságnak számító számokat válogattak össze, énekes felvételek is voltak, és a felvétel is, az eloadás is nagyszeru volt.
Mindenesetre végül megállapodtunk, és bennem az a kétségtelen benyomás alakult ki, hogy ezek az emberek tényleg akarnak valamit. Nem is tudtam, hogy a döntés nem egyszeruen az igazgatóé volt; a zenészek szavazták meg, hogy idejüket és energiájukat ere a munkára áldozzák. Maguk a zenészek akarták így. És hát azzal a feltétellel, tudod, hogy bármit is írok, kihozzák belole a legeslegkicseszettebbül legjobbat. Úgyhogy a következo dolog történt, azt mondtam, állítsuk össze a darabot úgy, hogy itt vagytok, ugorjatok át két hétre ide Los Angelesbe, és úgy fogok próbálni a zenekarotokkal, ahogy a rock and roll együtteseimmel szoktam. És így is történt. Próbáltunk, improvizációkat rögzítettünk, felvettük a zenekar játékát és a zenészekét is külön-külön - rögzítettük a kottákba soha be nem írt tudnivalókat, olyasmiket, amiket nem lehet írásba foglalni.

- Két teljes hétig. És most jön egy másik dolog: az egész ido alatt egyikük sem kapott fizetést!

Semmi olyan nem merülhetett fel, amit el ne próbáltak volna. Ha éppen egy bizonyos zenei hatást kerestünk, mindannyian próbálkoztak. A klasszikus példája ennek, hogy annyira érdekelte oket a zenei textúra hangzása, hogy bármit elkövettek, akár a hangszereiket is megrongálták. A kürtjátékosok ültükben még akár a hangszerük tölcsérét is a padlóhoz dörzsölgették, pedig ezek az eszközök igen drágák. Ha a legkiválóbb hollywoodi zenészekkel dolgoztam volna, semmi pénzért nem kaphattam volna meg ezeket a hangokat.

- Volt egy másik remek zaj is - két zenész játszik didgeridoon. Egyikük egy ausztrál hölgy, aki amúgy az oboista. És egyik délután eszembe jutott, milyen szörnyu hangot lehetne létrehozni úgy, hogy egy félig kávéscsészébe merített didgeridoon játszana valaki. Megkérdeztem hát tole, hogy megtenné-e. Igent mondott, de meg kell mondjam, igazán émelyíto lett. Annyira megnevettetett, hogy kénytelen voltam elhagyni a helyiséget.

Annyira komolyak. A nevetésük germán nevetés. Érted, mire gondolok? Mintha valami másfajta humoruk lenne. Más perspektívában látszanak a dolgok. Mulatságos, de azért nem túlzottan. Szóval, tudod, mi történik, mikor egy szívószállal belefújsz egy félig üres kólásüvegbe? Most képzelj el egy négy-öt centi átméroju szívószálat. Ennek már némileg fafúvósra emlékezteto rezonanciája van. Ismered a hangot, amit egy didgeridoo ad, az a körkörös légzéstechnikával megszólaltatott, mély zúgást kelto fajta? Ha bármi ehhez hasonlót folyadékba merítesz, és megszólaltatod, a hangok és a buborékok egyszerre törnek elo. Igazán émelyíto, de nagyon izgalmas.

Milyen szerepet szánsz neki az új darabodban? Csak egy gyorsan tovatuno effekt lesz, vagy maga lesz a fotéma?

Persze, biztos. Mivel mindannyian a szabadságukat fordították a munkára, el kellett mennie az utolsó elotti napon, nekem pedig addigra szükségem volt az o személyes zenei anyagára. Nagyon köszöntem neki mindent, és elbúcsúztunk. Másnap este aztán az utolsó közös improvizációt tartottuk, amikor egyszer csak felbukkant. Olyan jól érezte magát, hogy inkább átíratta a jegyét késobbre. És a végén azt mondta: "Soha a zenei karrierem során egyszer sem szórakoztam ennyit, mint az elmúlt két heti munka során." Én pedig teljesen elképedtem, mert sok-sok órányi, igen kemény munka volt mögöttünk.

Rávetted oket, hogy alkossanak, minden képességüket mozgósítva, kitolva a saját határaikat, úgy, ahogyan máskor nem volt lehetoségük.

Hát, egyrészt meg akartam tudni, képesek-e rögtönözni. Az o zenei világukhoz tartozó zenészek többsége nem tud. Így aztán életükben eloször ezek az emberek megkapták a lehetoséget, hogy szólót játszhassanak, s az elnyomás alól felszabadulva extázisba jöttek.

És ezt a lehetoséget toled kapták. Ismert vagy errol az oldaladról, hogy mentora vagy a fiataloknak, és neveloapja az ismeretleneknek. Hogyan alakult így mindez?

Azt hiszem, talán van valami köze a fraktálokhoz. Minél többet gondolok a fraktálokra, annál többször tunik úgy, hogy a fraktálelmélet nagyrészt alkalmazható arra, amit én is csinálok.

Megpróbálni megkeresni a rendet a káoszban meglehetosen merész dolog, másfelol viszont a káoszelmélet is az. Én úgy vélem, a fraktál-elmélet a kétfajta mentalitás közötti urt tölti ki. Ritmikailag ez úgy néz ki, hogy ha a világegyetemet kettedekre és harmadokra osztjuk, mint ahogy az minden poliritmikus felosztásban történik, akkor némileg lemaradunk a lényegrol - a fraktálokról. Ha viszont a ritmust a fraktálok univerzumának folyományaképpen fogjuk fel, nem pedig tizenegyesével vagy tizenhármasával vagy akárhányasával csoprtosított kettedek és harmadok egyenletes alcsoportjaiként, ha el tudjuk képzelni, hogy a mikroszekundumok érvényes részeit alkotják a poliritmiának, akkor közel kerülünk az én látásmódomhoz. Ha most az emberi világot nézzük, és alkalmazzuk rá ezt a gondolatmenetet, akkor láthatjuk, hogy az én - a te szavaddal élve - "mentori" tevékenységemet illetoen minden esély amellett szól, hogy ha továbbra is így cselekszem, a végén mindannyian jól járunk.

Egyszer megjegyezted, hogy a hallgatók könnyebben elfogadják a poliritmikát a zenédben, vagy az afrikai dobzenében, mint a disszonanciát. Miért van az, hogy a harmónia ennyire makacsul tartja magát?

A rap-zene talán most véget vet ennek. Gondolj csak bele. Mi olyan nagyon konszonáns a beszédben? Ahhoz, hogy megjelenhessen a médiában, vagy egyszeruen csak hallgatható legyen, konszonanciát kell produkálnia. A rap-zene nem foglalkozik a dúr és moll szekundok harmóniai kobinációival, kétségtelenül él viszont a disszonanciával.

Így van. Te is sokat foglalkoztál beszélt anyagokkal, például amikor Stevie Vai átdolgozta az általad mondottakat.

Ja, a "Dangerous Kitchen"-ben? Igen ott átírta a - mit is, hívjuk talán scat-nek, ha egyszer nincs rá jobb szó. A "Jazz Discharge Party Hats" is ilyen. Átírta, betanulta gitáron, és feljátszotta a lemezre. De azt hiszem, jobb példa a beszélt zenei anyagra mondjuk a "Dumb All Over".

Miért normális dolog furcsa ritmusokat hallgatni, és miért nem igaz ez a furcsa harmóniákra?

Nos, hogy az ellenkezoje mellett érveljek, az emberek igenis képesek feldolgozni roppant különös hangzásokat, ha megfelelo képeket kapnak mellé.

Arra gondolsz, amikor például a horrorfilmeken feltunik a mániákus sorozatgyilkos?

A társadalom teljesen átitatódott vizuális információkkal, és az ezeket kíséro hangzás beleépül az emberekbe, mint a dioxin. Ha valaki meghallja a sorozatgyilkos-zenét, akkor beazonosítja a sorozatgyilkos-kontextust, felismeri a sorozatgyilkos-harmóniát (nevet). Ha pedig úgy hallják meg a sorozatgyilkos-harmóniát, hogy nincs is sorozatgyilkos a közelben, akkor is érzik a sorozatgyilkost.

Akkor viszont úgy módosul a kérdés, hogy vajon a vizuális média emberei teremtették-e meg az egyes hangzásokhoz társuló képeket?

Hát, ha én csinálnék egyszer egy sorozatgyilkos filmet, biztos sokkal ijesztobb dolgokra lennék képes, mint azok a szarok, amikkel most vannak tele. Szerintem a csúcs, amire mindenki hajt, mióta csak ez vált a sorozatgyilkos filmek normájává, az a "nyííí-nyííí-nyííí" a Psychóból. A legtöbb, feszült pillanatokat megcélzó film hangskálája a "nyííí-nyííí-nyííí"-tol a Minimoog alsó regiszterén megszólaló hang használatáig terjed. A ketto között pedig nincs szinte semmi.

Mit gondolsz, hogyan érezne Schubert, ha megtudná, hogy a Befejezetlen Szimfónia a Hupikék Törpikék zenéje?

Miért, mit gondolsz, az amerikaiak mit gondolnának, ha megtudnák, honnan származnak a Hupikék Törpikék? A British Petroleum reklámfigurái voltak. Amikor eloször jártunk a bandával Hollandiában, még Markkal és Howarddal, '70-'71. körül, mindenhol a kicseszett Törpökbe botlottál, amint a BP-t reklámozzák. A bandában meg folyton az a vicc ment, hogy "Törpj meeeg", mert minden hirdetésen ez volt olvasható. "Törpj meeeg", három e-vel. Gozöm nincs, mit jelent. Mindenesetre ebbol lett az, amit ma a törpök családjaként ismerünk, amiben mindenkinek megvan a saját egyénisége. Ahmet látott egyszer egy tévéadást, melyben egy törpöt szinkronizáló csávóval beszélgettek, és a figura olyan komolyan vette magát, hogy az már paródiaszámba ment. Ötperces kis musort rögtönzött róla.

Íme, kultúránk hose. És errol megint a gitárhosök jutnak eszembe, meg hogy vajon miért ok vették fel a vadnyugat pisztolyhoseinek szerepét. Mikor a rockegyütteseiddel koncerteztél, láttá te is léggitározó srácokat?

Hát, egyrészt útban van a cickójuk - ugyanezért nem találsz túl sok noi gitárost sem, hacsak nem mélyre eresztve tartják a hangszert. De valójában úgy gondolom, a lányok túl jólneveltek ahhoz, hogy léggitározzanak. Ha valaha is akad bármi, amivel a nok felszabadításának mozgalma bizonyíthatja a hímnem alsóbbrenduségét, az a léggitározó nok szélsoségesen alacsony száma.

Nem beszéltünk még üzletrol. Ha jól értem, mindent te és Gail intéztek.

Otthon három irodánk van. Egy az emeleten, a hálószobában, ahol a borítószövegeket és az egyéb prózai dolgokat írom. Gailnek saját irodája van, és ahol bejöttél, arra is van egy, ahol a telefonhívásokt meg az ilyesmit intézzük. Van laborunk, stúdiónk, vágószobánk, meg három nagy raktár a szalagok és a filmek számára. Mindez itt, ahol élünk. Aztán van két további épület a San Fernando Valleyben. Az egyik a Joe's Garage, ez a próbahelyiség. Raktárunk is van, berendezések meg minden egyéb számára. Gail felügyeli az egészet.

Hát mondhatnám, hogy azért, mert otthon akarok dolgozni, de valójában üzleti okokból.

A kora '70-es évek óta gyujtök minden interjút, koncertfilmet, bármit, amirol csak másolatot tudok szerezni, akárhol is készült. Aztán ott van a Baby Snakes resztlije, az Európában vagy bárhol máshol készült dokumentumfelvételek adatbázisa, meg vidófelvételek, mindenféle formátumban, a keskenyfilmtol a digitális videóig az összes lehetséges változatban. Továbbá a mesterszalagok, a turnék közben rögzített hangfelvételek, és a cucamongai 1"-es szalagok. Egészen '55-ig visszamenoleg léteznek hangszalagok.

Már ilyen korán gondoskodtál az anyagaid megorzésérol és rendbentartásáról.

A raktárban példás rend van. Én tudom, mit hol keressek, de rajtam kívül senki más. Ha olyan rendet akarnék rakni, hogy bárki, aki csak bemegy, bármikor bármit meg tudjon találni, akkor legalább egy évre és egy vonalkód-generátorra volna szükségem. Még egy bentlakásos diák sem tudná, mihez kezdjen az egésszel, mivel a turnékon rögzített szalagok nagy részét még soha senki meg sem hallgatta. Ahogy letettük, mikor hazaértünk, úgy hevernek ott azóta is. Márpedig ahhoz, hogy iktassuk, legalább meg kéne hallgatni. De ha valaki be is költözne megcsinálni mindezt, honnan tudná, mit is hall? A fejemben orzött emlékek nem egyszeruen az elhangzott számokra vonatkoznak, hanem arra is, melyik a jó verzió. Az egyetlen alternatívája annak, hogy hagyjuk oket úgy heverni úgy, ahogy vannak, az lenne, ha fáradtságos munkával végigmennék rajtuk, osztályoznám, kiválogatnám a jó részeket, összevetném oket egymással, és létrehoznék egy újabb könyvtárat.

Frusztráló számodra az érzés, hogy képtelenség mindezt olyan gyorsan megcsinálni, ahogyan szeretnéd?

Igen. De mondok még egy hasonló dolgot. Ha tehetném, napi 24 órában menne a munka a stúdióban. A dolgok egy részének elkészítéséhez nincs szükség arra, hogy a hangmérnökkel én is ott üljek a kontrollhelyiségben. Elmondanám egyszeruen az instrukcióimat, és tekintve, hogy a pult automatizált, ha elkészülne egy keverés, de változtatni kéne rajta valamit, akkor csak vissza kell tekerni, átállítani egy pár szabályozógombot, újraindítani, és nincs idoveszteség. Az én hangmérnököm, Spence, egy mutáns, mivel nem csak a régi analóg technológiákhoz ért - otthon vinil cuccokkal foglalkozik, odavan a csöves erosítokért, satöbbi -, de az összes digitális felvevoberendezést is képes kezelni. Ért a Sonic Solutions-höz, és a Synclavier azon interfészét is tudja használni, ami a hangfelvételt készíto berendezésekkel dolgozik. Tehát simán magára hagyhatnám. Csak annyit mondanék, "hívd le ezt a szekvenciát, csináld ezt meg ezt meg ezt", és már csinálná is.
Nem ismerek túl sok hangmérnököt, akinek gyakorlati tapasztalata van ezekkel az eszközökkel, és jól teszi a dolgát. Neki remek füle van a hangzás kiegyenlítéséhez. Három ilyen csávóra lenne szükségem ahhoz, hogy 8 órás muszakban váltsák egymást egész nap. Már így is szerencsésnek érzem magam, hogy hetente négyszer tíz órára megkaphatom. De tudod, minden nap végén, mikor hazamegy a feleségéhez, az van, hogy csak ülök ott, és azon gondolkodom, "affrancba, pedig már majdnem megvan". Kicsit megorjít, de másrészt, ha csak alkalmaznék egy csomó srácot, hogy tekergesse le-föl a gombokat, nem tudnám elérni "a megfelelo eredményt". Továbbá minden munkatársam egészen sajátos jellem. Todd egészen egyéni és titokzatos karakter. Dondorf is, Chrislu is. Szerencsére jól kijönnek egymással. Igazán szórakoztató ezzel a három emberrel egy fedél alatt lenni, és hallgatni, amint beszélgetni próbálnak. Nagyon élvezem.

2005. augusztus 24., szerda

Nagy képzelőerővel és kis őrültséggel

Az 1973-as születésű Juliette Lewis 1991-ben, a Cape Fear – A rettegés foka című Martin Scorsese-film kamaszlányának Golden Globe- és Oscar-jelölést érő szerepében vívta ki a nagyvilág figyelmét (Robert De Niróval közös perverz színháztermi évődése azonnal be is vonult a filmtörténet klasszikus jelenetei közé), és a következő öt évben ő lett a filmvilág durcás white trash üdvöskéje. Olyan sikerfilmekben kapott jelentős szerepeket, mint az akkori pasijával, Brad Pitt-tel együtt forgatott Kalifornia – A halál nem utazik egyedül, a Woody Allen-féle Férjek és feleségek, a Johnny Depp-pel és Leonardo DiCaprióval közös Gilbert Grape, a legnagyobb sikert (és a Velencei Filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó elismerést) hozó Született gyilkosok, a Strange Days – A halál napja című sci-fi vagy a Tarantino/Rodriguez-tandem Alkonyattól pirkadatig című vámpírmókája. Az ezredfordulóra ugyan megcsappantak fontos szerepei, de neve ma is jól cseng, hollywoodi nagyfilmek nyúlfarknyi jelenéseiben és független produkciókban egyaránt.

A 32 éves amerikai színésznőkhöz képest kissé lestrapált látványt nyújtó, de még így is sugárzó rockercsajjal a koncert előtt, délután 1 tájban a sajtósátorban beszélgetünk. Az interjút a nagyszínpadi backstage felé sétálva fejezzük be, beszélgetünk, sétálunk, sétálunk a tűző napon, a kihalt küzdőtéren, amikor Juliette egyszer csak lekapja magáról a pólóját. Kis bikinifelső van alatta, na de akkor is. Ilyenek pillanatokból születnek a Legkedvesebb nyári emlékeim fogalmazások.

- Művészcsaládban nőttél fel, már apád is színész volt. Adott ez valamiféle lökést, hogy te magad is művész legyél?

- Lökést nem. Azt hiszem, én már így jöttem a világra, nagy képzelőerővel és kis őrültséggel. Szóval a megfelelő családba születtem. De nem volt semmi nyomás rajtam, a szüleim támogatták a céljaimat.

- Már gyerekkorodban is fiús csaj voltál, aki inkább a srácokkal durvult, mint babázott?

- Az a helyzet, hogy nem. Sok minden keveredett bennem. Vonzott a színjátszás, átmentem sok fázison, voltam csajos csaj, aztán meg bekeményítettem és nem borotváltam a hónaljamat, már ha ez a keménység jele, nem is tudom. Bizonyos szempontból szélsőségesen nőies vagyok, de közben valamennyire férfias is. Azt hiszem, ez olyan kombináció, ami működik.

- Sok nagy rendezővel és színésszel dolgoztál együtt. Kikkel élvezted legjobban a munkát?

- Scorsesével és De Niróval: ők felérnek mindennel, amire valaha is vágyhatsz.

- Dolgoztál Woody Allennel is a Férjek és feleségek című filmben. Hogyhogy végül téged választott a diáklány szerepére, mikor eredetileg azt Emily Lloydnak szánta.

- Nem tudom, az emberek folyton meggondolják magukat, és ő aztán olyan típusú rendező.

- Milyen volt Woody Allennel dolgozni? Vicces volt?

- Nagyon cool fickó, teljesen más, mint azok a lökött, szerencsétlen figurák, akiket a vásznon játszik. Sokkal inkább kézben tartja a dolgokat.

- A jövőben még kikkel szeretnél leginkább forgatni?

- Istenem, nagyon sokan vannak. Például nagyon szeretem Alexander Payne-t (a Gimiboszi, a Schmidt története és a Kerülőutak rendezője – a szerk.). De nagyon sok külföldi rendező is van, most nem is tudom, hogy kiket említsek.

- A Strange Days – A halál napja című 1995-ös filmedben rockénekesnőt játszottál és PJ Harvey-dalokat énekeltél. Az ő zenéje meghatározó hatás volt számodra?

- Más-más időszakokban más-más előadók voltak hatással rám. Akkoriban például sokat hallgattam PJ Harvey-t, igen. De nem vagyok soha túl lojális, váltogatom, hogy mit hallgatok, mit szeretek. Egyszer PJ Harvey-t hallgatom, aztán egész héten Van Halent, utána meg Credence Clearwater Revivalt.

- Kik a legnagyobb példaképeid a rockban?

- Ó, istenem… Vannak olyanok, akiket előadóként szeretek, nem szükségszerűen a zenéjük miatt, hanem performerként. Olyanok, mint David Lee Roth, Iggy Pop, Grace Jones és Patti Smith.

- Hogyhogy ilyen későn vágtál bele az énekesnői karrieredbe, a zenekarosdiba?

- Nem tudom. Össze kellett gyűjtenem magamban egy bizonyos fokú merészséget, vakmerőséget, hogy félelem nélkül tudjak elindulni énekesnőként. És ha egy másik nézőpontból nézzük: korábban nem is tudtam volna, hogyan hangozzon a zeném, mert akkoriban még annyi különböző stílusú dolgot szerettem. Az időzítés csak mostanra lett a megfelelő. Ez már csak így megy: beüt, amikor beüt.

- Kezdettől nyilvánvaló volt számodra, hogy nem akarsz szólóelőadó lenni, inkább zenekart alakítasz?

- Nem volt nyilvánvaló, nem voltam benne biztos, de összehoztam a zenekart, mert előbb koncertezni akartam, és ahhoz zenekar kellett.

- Jobb is így, hitelesebb. Sőt megkockáztatom, hogy ez a legjobb zenei produkció, amit egy filmsztár valaha is előállt.

- Kösz, kedves tőled, hogy észrevettél minket. Idővel majd tényleg elképesztően jó zenekar lesz belőlünk, de értem, mire gondolsz.

- Az albumotokat külső producer nélkül vettétek fel és egy független kis kiadónál jelentettétek meg. Hogyhogy nem egy nagy céghez szerződtél le? Végül is a te neveddel simán megtehetted volna, és biztos, hogy nagyobb reklámkampányt és eladásokat tudtak volna neked garantálni.

- A nagy kiadókkal az a baj, hogy nagyon lassúak, sokat haboznak, nem mernek kockázatot vállalni.

- De ha hallották az albumot, tudhatták volna, hogy ez egy értékes produkció.

- Akkor még nem volt kész az album, ez volt a probléma. De azt hiszem, jobb is, hogy így alakult.

- Láthatóan nagyon komolyan veszed a rockzenét. Nem tartasz a kudarctól, hiszen olyan sok zenekar van a piacon mostanában?

- Igen, félelmetes tud lenni, amikor egy álmot hajszolsz vagy egy új karrierbe vágsz bele. A zenészeimnek könnyebb: ők ezen a pályán voltak egész életükben, (nevetve) ja, egész életükben, amióta csak az anyaméhből kibújtak. A lényeg, hogy a legnagyobb téttel bíró dolgok a legkielégítőbbek, ha sikerülnek, és a legpusztítóbbak, ha nem, de én nem vagyok középutas típusú csaj… E pillanatban nagyon jól megy a dolog, telt házas koncerteket adunk, emberek sokaságát tesszük Licks-rajongóvá… bárcsak használhatnék erre másik szót, mondjuk azt, hogy „Licks-szerető”. Igen, ez jó: Licks-szeretőkké tesszük az embereket. A közönség izgatott és elégedett, amerre járunk – ezt szeretnénk folytatni a jövőben is. És persze új és új dalokat alkotni.

- A dalszövegeid spontán, gyorsan jönnek, vagy sokat molyolsz velük?

- Attól függ. Néhány dalnál már magából a zenéből rögtön megkapom az inspirációt, és a szövegeim a ritmusra alapozódnak. Az albumon szereplő Money In My Pocket című szám esetében például nagyon meghatározó volt a dob ritmusa, ahogy lüktetett és ezért a szövegnek is lüktetnie kellett rajta, és inkább szótagok ritmusa diktálta a szavakat, aztán idővel kialakult számomra, hogy miről szól a dal. Vannak olyan számok is, ahol célirányos vagyok, akarok valamit mondani konkrétan és ki akarom engedni az érzéseimet. A Pray For The Band Latoya estében például Kemble (Walters, gitáros) találta ki a gitártémát, és az nagyon epikus lett, így egy nagy, sodró, himnusz jellegű dal született arról, hogy maradj hű a múltadhoz, tedd a helyes dolgot, ragaszkodj a meggyőződésedhez.

- A második albumotok milyen lesz?

- Több akusztikus gitárt szeretnék rá és több zenei réteget, atmoszférikus hangzásokkal. Xilofon is lesz rajta. Azt hiszem, sokkal kalandosabb lesz, és talán hívunk egy producert is, hogy segítsen nekünk. Remélhetőleg lesz elég időnk a stúdióban ahhoz, hogy a dalokat több lehetséges módon is kipróbáljuk, kikísérletezzük a hangzásukat. Ezt szeretném.

- Ha néhány szóval kellene jellemezni magadat, mit mondanál?

- Hú ez nehéz, inkább beszélnék másról, mint magamról. Na lássuk: energikus, viszonylag boldog… Nem is, most jut eszembe, hogy van erre egy mantrám: vad, könyörtelen, eleven, szívós. Ó, ezt imádom!

- Az, hogy a szcientológia híve vagy, hatással van a művészetedre? Vagy ezt teljesen külön kezeled az életedben?

- Nem a dolgaimra, hanem rám van hatással. Erősnek érzem magam, sokkal inkább egyéniségnek, segít megszabadulni a múltbéli félelmektől és múltbéli bizonytalanságoktól. Csak ebben az értelemben van hatással arra, amit csinálok. Engem erősít.

- A világ idáig sötét hajjal ismert. Hogyhogy most éppen szőke vagy? Ez a te Blonde Ambition turnéd?

- Nem, nem, egy film miatt festettem be, és utána meghagytam szőkének. Egy Jennifer Garner-filmről van szó, Catch And Release a címe.

- Az öcséd, Lightfield Lewis filmrendezőként dolgozik, és a hírek szerint Lightfield's Home Videos címen összeállít egy filmet, amiben rajtatok kívül egy csomó híres barátotok szerepel majd, olyanok, mint Beck, Cuba Gooding Jr, a Ribisi testvérek…

- Á, abból végül nem lett semmi. Az interneten beszélnek róla, mint tervezett filmről, de az már mindörökre csak filmterv marad.

- Mostanában mintha a független filmeket részesítenéd előnyben, nem a nagy hollywoodi produkciókat.

2005. szeptember 22., csütörtök

Zorán mosolya

2005. szeptember 20., kedd

Sokan figyeltek meg, mi is figyeltük őket