2005. augusztus 22., hétfő

egy festmény egy fényképezőgép mellett ősemberi dolog

Vető Jánossal beszélget Hartvig Lajos és Horváth Csaba


HL: Van-e párhuzam a Trabant zenekar és a 79-80-ban létrejött nagyszámú, fiatalokból, gimnazistákból álló, posztmodern gondolkodású, new wave-nek nevezett együttesek között, s ha igen, milyen természetu?

VJ: Nem tudom, a többi zenekar hogyan alakult. A Trabant úgy lett, hogy a Méhes Marietta, a Lukin Gábor meg én gyermekkorunk óta jó barátságban voltunk és a Gábor mindig zongorázott, én meg ajándékoztam a Gábornak egy gitárt. Képtelen voltam megtanulni gitározni, bár nagyon szerettem volna, Gábornak adtam a gitáromat, aki hihetetlen sebességgel megtanult gitározni, plusz bevallotta, hogy írt két számot zongorára. Mondom, hát ez ragyogó, akkor majd a Marietta énekli, én meg írok hozzá egy verset, úgyhogy azonnyomban hozzáláttam és így megszületett az "Elszaladni késô" és a "Kacsa" néven ismert szám. Nahát lett ez, közben mi is lelkesen figyeltük, hogy mi is történik a városban, s ki is szúrtuk a két legjobb zenekart, az URH-t és a Balatont. Nekem akkor meghalt a legjobb barátom, a Hajas Tibor, és pont a Gábor meg a Marietta volt állandóan velem és nagyon jó volt, hogy hozzáláttunk valamihez.

HL: Én nem is tudtam, hogy neked ez ilyen kézzelfoghatóan kötôdik a Hajas halálához. A versekbôl, lényegesen leszelidítve ugyan, de sugárzik valami abból a szellembôl.

VJ: Hát én úgy érzem, hogy azért ez kitörülhetetlen.

HL: Én igazából errôl nem akartalak kérdezni, de ha már elôkerült, én látok egy elég nagy változást ettôl kezdve a munkáidban a fotó felôl a festészethez, az akciótól a zenéhez.

VJ: Nem olyan éles fordulat, én ezt megfogalmaztam annak idején és arra gondoltam, hogy pillanatnyilag, legalábbis abban az idôben ez a fordulás volt a legnagyobb tilos, amit én megengedhettem magamnak, hogy ezt a káprázat-világot valami olyanná formáljam, amiben jól érzem magam, és ragyogó társak voltak mellettem.

HL: Kicsit visszatérve erre a fordulatra, ami 1980 környékén az egész magyar kulturális életben végbement, ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy a Hajas féle töltésnek, tehát egy ilyen expanzív, egész társadalomra kiható muvészetnek ebben az új kulturális kontextusban ti vagytok a legfôbb letéteményesei.

>VJ: Én azért játszom egyébként az Európa Kiadóban. Mert rend van benne, egyfelé figyel, és ha a Hajas élne, akkor ô is látná, hogy a front áttevôdött. Például emlékszem rá, hogy azért nem lettem festô, mert egy festmény egy fényképezôgép mellett ôsemberi dolog és utána pont azért, mert hogy ôsemberi és a zenében is egyébként leginkább ez az ôsemberi dolog érdekel, szóval az én igazi zeném nem a Trabant és nem az Európa Kiadó, hanem a Himnusz. De tudom, hogy a világ még éretlen és sajnos a Himnusz is, úgyhogy sokkal eredményesebb ezekkel a Bach-i eredményekkel együtt elkészíteni a zenét, és behangolni a hangszereket és temperált skálán mozogni, mert kommunikatívabb, mint mondjuk a Himnusz, ami esetleg erôteljesebb, de nem biztos, hogy mindenkinek.

HCs: A Spions, az URH, a Kex karakteres társadalmi mondanivalójú zenét csináltak, aztán az Európa Kiadó folytatta és megjelent mellettük egy csomó együttes, a Balaton, a 2. Musor, a Trabant és mások, akik lassúbb, harmonikusabb, romantikusabb, állóbb zenét adnak elô. Szóval szerintem nagy különbség van az Európa Kiadó és a Trabant között.

VJ: Az Európa Kiadót ha ráteszem egy sínre, akkor azt úgy hívom, hogy a heroikus avantgarde útja, s ez tôlem nem idegen, sôt csukott szemmel is könnyedén mozgok rajta. Jó iskolába jártam, és büszke vagyok a mestereimre.

HCs: Ezt a szakítást próbálom elôhozni, egy következetes, radikális vonal felcserélését egy játékos, ôsemberi, egyszeru, gyermekies, álló dologgal, ami inkább csak úgy figyel a dolgokra.

VJ: Én úgy hívom, szent mozdulatlan.

HL: Ez nagyon jó.

VJ: A munka az Európa Kiadóban nekem olyan, mint egy meditációs gyakorlat, mint akik teleaggatják magukat ilyen kampókkal, nem muvészetbôl, hanem vezeklésbôl, vagy csak egyszeruen bemutatva azt, hogy mire képes az emberi test és az emberi lélek.

HL: Csakhogy a Csabinak szerintem ott van a gubanc, hogy úgy látszik, ezen az állapoton Magyarországon túllendültünk.

VJ: Azzal nem érdemes áltatnunk magunkat, mert van itt kényszermunkatörvény, meg van itt még számtalan baj, amin mind át kell lendülni és amin folyamatosan dolgozni kell. A mi zenénk nagyon ragaszkodik ehhez a Bach-i kanyarhoz, nagyon fegyelmezett, valódi harmóniákból tevôdik össze, mert ez egy kulturális szolgáltatás. Szóval, nem lehet ezt most már csinálni, hogy rockzenész az illetô, vagy festô, vagy fényképész, mert "a taoista belepisál a specialista szájába" mondja a közmondás és ez így van, ez a leonardói dolog lenne az ideál, de ennél sokkal több médium van és a muvészet maga is fejlôdött. Ha elmegyek a filmszemlére és látom a Fábri Zoltán festményeit, és most tökmindegy, hogy milyenek, de legalább vannak, ezt a legfontosabbnak tartom, s ha egy építésznek gyönyöru bútorai és rajzai vannak, az igenis tetszik.

HL: Engem most legjobban az izgatott fel, hogy már másodszor említed Bach-ot. Ez micsoda neked, valami viszonyítási pont? Pilinszky például Bach zenéjét unalmon túli zenének nevezte, mert van bátorsága ahhoz, hogy ezen az unalomhatáron biztonságosan elidôzzék, és ez szerintem borzasztóan igaz a Trabant zenéjére is, pláne egy ilyen környezetben, mint az URH, vagy az EK. Kerül minden olyan radikális és karakterisztikus fogalmat, mint az eredetiség, politikum, társadalomformálás, és sokkal köznapibb, romantikusabb fogalmakból építkezik, mint amilyen például az álom, a tükör, a fény.

VJ: Énszerintem ezek a versek mutatnak egyfajta szinkronitást a heroikus vonallal, azzal a különbséggel, hogy igyekeznek azokat az apró rezdüléseket is megfogalmazni, amik tényleg átmennek az emberen. A versekben ezek néhol átlépnek határokat, de mindig visszatérnek a saját medrükbe, amit én mozdulatlanságnak hívok.

HL: Na tessék, megint itt a Pilinszky, mert ô ezt mozdulatlan elkötelezettségnek nevezte.

VJ: Igen, mert ezek buddhista doktrínák tulajdonképpen, de érvényesek az iszlámra, a keresztény és kommunista világra is, mert ez egy Föld, a naprendszerben az egyik bolygó, amin az ember a legfejlôdôképesebb mutáció.

HCs: Én már csak azt szeretném megkérdezni, hogy ez a "posztmodern szociálimpresszionizmus", ahogy saját tevékenységeteket jelölitek, ez micsoda?

VJ: Én totál úgy terveztem, hogy ezt a fajta muvészetet úgy kell megvalósítani, hogy a szemnek és a léleknek olyan táplálékul szolgáljon, hogy ne legyen kétely benned, de nem egészen erre törekedtem, mert már elôtte megtanultam, hogy ez megtévesztés és hogy folyamatosan fennáll. A dolgokat elhiszem, mert valóságosak, csak közben tudom, hogy múlandóak velem együtt és mindez nincs, mert átmeneti állapot. Nem azért, mert a lélek örök, ezzel nem csapom be magam, hanem mert tapasztalom, hogy egy kukk sem igaz az egészbôl. De ha ez a szemlélet eluralkodna, akkor nem is történne semmi a világban. Tibetnek ez lett a veszte, ezért tudtak oda bemenni a kínaiak, elpusztítani egy több ezer éves kultúrát.

HL: Akkor mi az alappont?

VJ: Az, hogy ez káprázat, és akkor már nézzen ki úgy, ahogy én szeretném, ezért hozzáteszem azt, amit én kellemesnek látok, akkor az elkezd muködni és olyan lesz a káprázatvilág.

HL: Nem tudom, emlékszel-e arra, hogy mi a Bercsényiben 83- ban(?) csináltunk egy kiállítást "Az avantgarde meghal" címmel. Akkor mi lefolytattunk egy elég hosszú telefonbeszélgetést, de még most sem világos számomra, hogy Te hogyan hidalod át magadban ezt a halált?

VJ: Nem halt meg, mert minden véges, és egy ponton kezdôdik újra úgy, ahogy a kozmoszban van ez az expanzió, ami tart egy ideig és akkor újra kiürül az egész tér, abban elkezdôdik újra egy mozgás, összeér, két részre osztódik és máris ott vagyunk ugyanannál a pontnál, hogy kialakul a nôi kozmosz, a férfi kozmosz, és abból fejlôdik tovább az élet.

HL: No igen, csak igazából az egész körben, amit Ti képviseltek, nem a Trabanttal, hanem a festészetben, engem az izgat a legjobban, hogy azt, amit a magyar avantgarde kezdett a 60-as években Balatonbogláron, itt-ott, ti tudtátok a legpregnánsabban átmenteni.

VJ: Nézd, mert ott voltunk a kezdetnél...

HL: Nem azért.

VJ: De azért, mert én igenis ott voltam már 69-ben, mikor a Galántai Bogláron kiállítást rendezett a kápolnában, s én ott egy csomó embert megismertem, s a Galántai valami fantasztikus volt, hogy milyen szeretettel fogadott bennünket, és nagyon jó volt ott. Nagyon furcsa volt megtudni azt a sok ellenállást, ami történik a hatalom részérôl vele szemben. Én totál ilyen kommunista gyerek voltam, úgy képzeltem, hogy szabadság van, s úgy is éltem, s úgy 12-13 éves koromtól ütéseket kaptam, meg figyelmeztetést, hogy a hatalom mást akar, mint én, a szabadság az tilos. És mit látok, hogy ez a folyamatos határátlépés azért építi a társadalmat is, és a hatalmat is átalakítja. Nem azért, meg én megértem egy fiatal felnôtt kort, és kevésbé igazoltatnak a rendôrök. Én rájöttem magára a szisztémára, hogy igenis arra mennek rá, hogy a kiskamaszokat annyira terrorizálják, hogy mire felnôttkorba érnek, addigra állandó stresszben és félelemben éljenek. Én 28 éves koromban voltam Nyugat-Európában elôször, és ha valamit jelent nekem Nyugat-Európa, az az, hogy olyan, mintha letennél egy hátizsákot, ami kôvel van teli, pedig különben nincs ott semmi.

HL: Ezt én értem, de...

VJ: Ha érted, akkor azt mondd meg, mit tennél, hogy ez a hátizsák már itt le legyen téve?

HL: Hogyha én ezt meg tudnám mondani, vagy bárki, az nagyon jó lenne.

VJ: Én azt tudom érte tenni, hogy dolgozom a Trabantban, az Európa Kiadóban, használok médiumokat arra, hogy ennek a mozdulatnak a megtörténtét elôsegítsem.

HL: Köszönjük a beszélgetést.

Forrás: Bercsényi 28-30. 1983-87. 73-75 old.

14:37 | interju I

« Elejére | Újabbak
Közölni való
Az interju.freeblog.hu nem keres, kutat, kajtat, hajkurász, szaglász; főleg nem talál pénzt a blogban olvasható beszélgetések másodközlésével. Ha mégis valaki szerint egy bejegyzés nem ide való, kitörlöm azt és az élet megy tovább. További kérdésekkel és válaszokkal. Nyilván.